Boér Péter Pál : Idegenvezető

 

 

– Édes Vilmám, emlékszel amikor 65 éve, itt ebben a parkban kértem meg a kezedet?

– Lehet azt elfelejteni egyetlenem? Most is lángba borul a szívem, ha visszagondolok. Annyi minden megváltozott, fel sem ismerném az akkori szememmel a környezetet, de ezt a parkot legalább békén hagyták. Most is olyan szép idő van… Ez a zsongó tavaszodás…

– Vilmám édes, ősz következik most, épp október végén vagyunk.

– Ha te mondod Gáspárom! Hogy kiment a fejemből, kicsit megszédültem. Nem úgy érzem magam, mint amikor szerelemtől ittasan, bódultan repültünk együtt,

olyan gyenge vagyok.

– Le kellene ülnünk egy padra, kicsit pihend ki magad kedvesem! Ne hívjak segítséget?

– Á, dehogy! Nincs szükség segítségre, csak picikét szédültem meg és egy érdekes képet láttam.

– Mikor kedves? Amikor a galériában jártunk, vagy a televízióban?

– Nem olyan képet…

– Akkor fényképet, nem?

– Nem. Úgy bevillant egy arc. Már láttam, ismerem valahonnan, nagyon régről, csak nem tudom még azonosítani, de gondolom…Veled még nem fordult ilyen elő?

– Nem, de szoktam emlékezni sok elment barátunkra, rokonunkra.

– Ez valami más volt. Olyan barna ruha volt rajta és egy érdekes sapka és csizma a lábán.

– Próbáld meg egy kicsit jobban leírni a ruházatát!

– Tudod Gáspárom, én nem igazodom el a katonai egyenruhák között.

– Katona volt?

– Úgy láttam, úgy látom…

– Most is látod?

– Igen.

– Mit csinál?

– Mosolyog rám.

– Hogy néz ki a sapkája?

– Barna színe van és kicsit lekonyul minden oldalon és roppant mélyen van a simlédere. Azt sem értem, hogyan lát ki alóla.

– Ez egy angol katonai sapka, Vilmácskám. Valamelyik filmben láthattad és most, hogy nem érzed jól magad, átszűrődik a tudatalattidból. Talán a szédülés hozza.

– Biztosan nem, mert most már tudom kiről van szó. Harisson Bronston hadnagy. Olyan szerelmes voltam bele mielőtt megismertelek, még most is elpirulok, ahogy mondom.

– Nem szégyelled magad Vilmám? 65 éve vagyok hűséggel melletted és te holmi Bronstonról ábrándozol!

– Ugyan már, ne légy féltékeny drága Gáspárom! Nem én hívtam Bronstont, magától került a képbe és nem is állókép, mozog és beszél hozzám.

– Amúgy meg, nem ártana, ha visszaemlékeznél 1945 október 28.-ára.

– De jó, hogy mondod kedvesem, ma van a házassági évfordulónk. Tényleg, milyen érdekes, el is felejtettem, ilyen még soha nem fordult elő velem. Hogy rohan az idő. A 89-et töltötted az idén, én meg a 86-ot.

– Igen csillagom, de akkor sem Bronston hadnagyon járjon az eszed! Különben nagyon jó, hogy eszedbe jutott, a házassági évfordulónk, azonnal futok a virágárushoz veszek neked egy csokor virágot.

– Csak eszedbe akartam juttatni, hogy te voltál az első és utolsó. Nagyon szédülök, egyre jobban. Hátra kell dőlnöm ezen a padon. Hogy futkosnak a felhők! Látod?

Nézz fel!

Gáspár felnézett, de nem látott egy szikra felhőt sem, olyan tiszta volt az ég, mint rég.

– Hány óra van kedves?

– Három óra, húsz perc.

– Érdekes, ilyen korán még soha nem láttam csillagokat máskor, főleg felhők között. Rengeteg van és ez a Bronston hadnagy milyen kedves! Úgy mosolyog rám, olyan fess, fiatal, semmit nem változott. Pedig ő csak húszas, te huszonegyes vagy. Látod milyen jó, ha az ember sportol! Biztosan kocog minden nap. Lehet, hogy van saját angol parkja, még az sem kizárt, hogy nemes.

-Vilmám drága, menjünk haza!

Gáspár, a maga 89 esztendejével mozgósított minden bujkáló vésztartalék energiát és hazasegítette Vilmát, aki valami igen furcsa dologba kezdett, miután ledőlt a kanapéra, elkezdett Bronston hadnaggyal beszélgetni. Ez már sokkolta a -férji minőségében megcsonkult, még mindig duzzogó-, Gáspárt. Nem egy monológ volt, hanem párbeszéd. Igaz, hogy mind a két fél szereposztását a 86 éves Vilma domborította.

– Hát eljöttél Bronston hadnagy?

– Megígértem, hogy mikor véget ér a harc, visszajövök hozzád.

– De Bronston hadnagy, csak pár napig ismertük egymást!

– Én szavatartó ember vagyok.

– Milyen fess vagy Bronston hadnagy! Most hol élsz?

– Emlékszel a háború végére?

– Egyszerre sírtunk az örömtől és a bánattól. Mindenünk odalett, de legalább az öldöklés megszakadt.

– Én nem éltem meg a háború végét, de szavatartó ember vagyok. A legutolsó csatára -mikor a harc befejeződik-, ahogyan megígértem, eljövök.

– Hősi halált haltál?

– Borzasztó volt! A csata után, még az egyenruhák maradványai alapján sem tudták azonosítani, hogy ki melyik oldal halottja.

– És akkor te most nyugszol?

– Nyugszom. De ígéret szép szó…

– Magadtól jöttél?

– Küldtek Vilma, de örömmel fogadtam. Mindig kényes voltam a becsületemre.Ha megígértem, hogy az utolsó harcok végére megjövök, akkor, azt szerettem volna betartani. Aki megkért, a Legeslegfelsőbb, tudhatta ezt, mert rajtam kívül, nagyon sok mindenkit megkérdezhetett volna, hogy eljöjjön kalauzolni.

– Bronston hadnagy, kirándulásra hívsz?

– Igen. Én leszek az útikalauz, vezetni foglak. Jössz utánam, s megyünk.

– De én 65 éve férjnél vagyok!

– Mi tagadás, nem örültem, hogy az örök fogadalmad hónapokig sem tartott, de Gáspár remek fickó, rendesen eltartott.

– Már hogy tartott volna el! Egész életemben dolgoztam 40 éven át.

– Szégyellhetné magát! Egy nőnek dolgozni! Nem kellett volna, engednie!

– Különben sosem veszekedtünk, de akkor megnézhette volna magát!

Gáspár, közben orvos barátjáért telefonált, aki meg is érkezett. Beléptekor -hiszen a szavak nem neki szóltak-, semmit nem hallott, csak a terminális légzést. Leemelte a kalapját és megkérdezte.

– Gáspár, hívjak mentőt?

– Te mit látsz jónak?

– Üljünk le, itt leszek veled a végig.

– Olyan közel van?

– Tán még karnyújtásnyira sem.

És Gáspár tovább hallgatta.

– Vilma kedves, a csata véget ért. Induljunk legfelülre, a Legmagasabbhoz!

Jó gerinces, karakán ember volt Gáspár. 89 éven át ügyelt, hogy a külvilág mit sem érzékeljen bánatából. Egyedül Vilmával volt hajlandó osztozni. Keserű gombóc szorította a torkát. Most jegenyeegyenesen, mintha vigyázzállásban ülne, fejét megemelten, patakokban csorgott a könny az arcán végig.

Réges-régi orvos barátja a vállán nyugtatta a kezét.

– Jobb volt ez így Gáspár! Legalább nem idegenek között, egyedül ment el. Lásd, neked lesz a nehezebb.

Gáspár csak rövid ideig ijedt meg attól, hogy valamikor -minden bizonnyal az igen közeli jövőben, elhagyatottan-, egyedül, idegenek között kényszerül a leghosszabb útra lépni. Bronston hadnagy egy pillanatra visszaszólt.

– Nem leszel egyedüli harcos! Idegenvezetőt mindenki kap, ki olyant mint én, ki nálam jobbat, de bizonyosan nem leszel egyedül te sem.

Gáspár csak gondolatban tette fel a kérdést, hogy vajon Bronston hadnagynak, a véres mezőn, ahol ifjú életét kellett sárba ölnie sokad magával, volt-e vezetője.

– Most már tényleg mennem kell és nyugodj meg, nekem is volt vezetőm, egy yorki közlegény, aki három nappal korábban ment el.-szólt vissza a hang.

Legutóbbi módosítás: 2011.01.10. @ 12:44 :: Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/