Pulai Éva : Ceruzarajz

 

Ronda, zöld otrombaság…

Az ebédlőasztalnál könyököl, lábát lógázza a parketta fölött, arca gyűrötten pihen tenyerében, és nézi pemzlire rágcsált végű tompa, undok ceruzáját.

Megpróbálja a hegyezővel kicsinosítani, de az már csak nyírja, nem vékonyan hámozza a csúf fatestet.

Az utolsó pillanatban, amikor már majdnem kellően hegyes végre a grafit vége, reccs… Ki is töri az átkozott.

A fából készített „tütü-szoknyácskák” már nagy kupacban billegnek előtte, mire mind a két végét kifaragja. Így mégiscsak szebb valamivel. De semmivel sem lesz elégedettebb.

A grafit nem finoman csusszan, nem szép, éjfekete nyomot hagy a papíron, hanem morzsolódva valamilyen meghatározhatatlan szürkét vagy éppen valami szennyeződéssel mély, színtelen árkot vés kijavíthatatlanul.

Hogy is lehetne így szépen rajzolni?!

És az a rút, sárgás rajzlap… Nem, nem az, amit A/4-es, szép, fehér műszakinak hívnak. Nem! Csak az a tízfilléres! Amin a vízfestéke finom, élénk színek helyett, csak tompa, szomorú őszt varázsol, akár akarja, akár nem.

Milyen szép, nagy, kerekgombú festéke van az iskolában mellette ülő Marikának! Színes fémdobozból nagy, élénk színű szemekkel kacsintanak rá a rajzórán, amikor egy-egy csepp vízzel életre kelti őket.

— Látod milyen szépek vagyunk? A citromsárga igazi napot varázsol, a tulipán akkor a legszebb, ha mi színezzük. És a kék, igazi égszín, amire annyira irigy vagy. De nézd csak a másik padsorban, a Szeverényi Klárinak huszonnégy színűje van, különleges, négyzetalakú foglalatban sorakoznak, még az ecseteknek is kényelmes helyet készítettek mellettük. Nevetséges vagy azzal a kék, műanyag dobozos „Papagáj” festékkel! Micsoda piszkos-sötét színek…

Egy vigasztalója akad. Az ő ecsete is finom mókusszőrből készült. De csak azért, mert a rajztanárnő megmondta, hogy nem kaphat ötöst az, akinek a Hercsula márkájú színes aquarell festék mellett nem olyan van. A Hercsulát nem tudták megvenni anyjáék, de az ecsetet igen.

Vigyázta, óvta. Elkeseredett, amikor az elefántcsont színű száráról lepattant az első pici festék.

A rajzlap már majdnem tele lett újabb meséjével, amikor a zöld rondaság elkopott hegye ki törött újra.

Nagyon szeretne még képzeletében időzni, történetét befejezni!

Édesapja íróasztalához megy, és megnézi, hátha nyitva felejtette most az egyszer a fiókot. Csak annyira venné kölcsön a ceruzáját, hogy a rajza kész legyen.

De zárva találja. Apja valami cselt eszelt ki — mert nem kulcs kellett a nyitásához —, hogy ne férjen hozzá a féltve őrzött dolgaihoz. Hiszen sokszor éjszaka jut ideje vizsgamunkáit elkészíteni, s ne akkor kelljen még a rajzeszközeivel bajlódni.

Megmakacsolva magát, szinte az asztal alá bújva próbálja a titkot meglelni, amivel a fiók feltárul.

Megtalálta!

Egy kis pöckön kellett átbillenteni, és már ott is van előtte minden.

Vakító fehér rajzlapok, késsel tűhegyesre faragott puhabélű, szénfekete ceruzák! Még a finom cédrus illatát is érezi!

Boldogan viszi őket az asztalhoz, mit sem törődve azzal, mi lesz, ha szülei hazaérnek — addigra el is kell tüntetnie a firkálmányokat —, s hogy ezért a csínyért már verést is kaphat.

Még egy-két órán keresztül a világot csak a rajzolt meséi jelentik számára.

Legutóbbi módosítás: 2010.12.09. @ 20:52 :: Pulai Éva
Szerző Pulai Éva 88 Írás
A másik embert először olyannak látod, amilyennek szeretnéd. Megismered olyannak, amilyennek ő szeretné, hogy lásd... Ha én is akarom, megismersz. A híroldalt H.Pulai Évaként állítom össze.