Anyám ez év nyarán ment el, s a halála előtti napok egyikén megkaptam tőle, amire egész életemben vágytam: megérintő szeretetét.*
Anyám ősszel halt meg, egy szeptembervégi napsütötte délutánon. Én voltam mellette azon a napon. Nem volt sok dolgom vele, nem evett, nem ivott, nem is beszélt már akkor, feküdt csendes mozdulatlanságban, csak a tekintete repkedett ide–oda. Néha rám is fordult a pillantása, s nézett állhatatosan hosszú percekig. „Mire gondol, mit szeretne?”
Zavarba hozott a nézése, akárcsak egész életem során mindig. Ha szigorú tekintete villant, görcsbe rándult a gyomrom, úgy vártam, rám reccsen–e; mert már megint rosszul csináltam valamit. Anyám ilyen volt, állandóan kritizált, kifogásolt. De csak velem bánt így, a húgommal békés egyetértésben főzőcskéztek hosszú vasárnap délelőttökön, míg nekem a magányos, ebéd utáni mosogatás maradt.
Kicsi koromtól úgy éreztem, anyám engem nem szeret. Néhányszor tettem tétova kísérletet, próbálkoztam a magam gyermeki módján, hogy közelebb kerüljek hozzá, hogy kiharcoljam szeretetének apró jelét, de kőkemény fallal zárta el magát előlem. A kudarc nagyon fájt, megkeserített, begubóztam, és magam is elutasítóvá váltam. De hiába mondogattam magamban, nem is kell, hogy szeressen, most már tudom, minden, amit tettem, azért volt, hátha… Hátha elismerő fény gyullad a szemében.
Azt hittem, nem fog fájni, ha egyszer véglegesen elveszítem, mivel sohasem volt az enyém. Ültem csendben az ágya mellett, és mindenféle járt a fejemben: a félig kész riport, a tisztításra váró szőnyeg, a villanyszámla, amit igenis meg fogok reklamálni.
Nem vettem észre, mikor ment el. Egyszerre csak mintha még nagyobb lett volna a csend… Anyámra néztem, arcán nyugalom, fény, derű, de a tekintete már a végtelenbe kapaszkodott.
Eszelősen ugrottam fel, s nagyot sikoltottam:
– Nem!
A férjem azonnal ott termett.
– Mi történt?
A fejemmel az ágy felé intettem. Nem tudtam sírni, de ami ezután történt, arra csak álomszerűen emlékszem. A temetésről az őszi napsugarak tánca jut az eszembe, ahogy meg–megcsillantják a koporsót.
– Beteg se volt… leszámítva ezt az utolsó két hetet – jött a kerítéshez az egyik szomszéd, amikor a temetés után kinn üldögéltem a kertben.
Némán bólogattam csak, és nem törődve illendőséggel felálltam, és bementem a házba.
Még napokig voltam kábult. Anyám halála jobban megviselt, mint apámé, pedig vele lélektől lélekig éreztük egymást. Nem találtam a helyem, a munkában sem leltem örömöt. Lehet, hogy kívülről úgy látszott, minden rendben van, lazán végzem a dolgom, mint ahogyan máskor, de belül zavart voltam. Úgy éreztem, mintha nem is én lennék, aki intézkedik, tárgyal, vitatkozik, kérdez, vezércikkek, interjúk, világhírességek, szenzációk – elvesztették a jelentőségüket. Leálltam, már nem volt célja a küszködésnek, a hajtásnak, nem volt már kinek bizonyítani mindenáron. Sőt, ami mögöttem volt, az is mind–mind értelmetlenné vált. Anyám elment, anélkül, hogy a tudomásomra hozta volna: észrevette–e görcsös igyekezetemet, hogy minden, amit tettem, elértem, neki szólt; hogy viszonzásul szeressen engem is, egy kicsit.
Nehéz szívvel indultam el, nem sokkal karácsony előtt, hogy átnézzük anyám holmiját, hogy kiürítsük a házat. Feszült voltam, alig tettünk meg pár kilométert, belekötöttem a férjem ártatlan megjegyzésébe, mire ő megsértődött. Nem kértem bocsánatot, így szó nélkül tettük meg a másfél órás utat. De bármennyire is nem akartam tudomásul venni, hogy hová tartunk, hogy mi vár rám, csak megérkeztünk. Lábaim alig akartak engedelmeskedni, hogy átlépjem a küszöböt. Tétován, mint egy hívatlan vendég, álltam az előszoba közepén, és tanácstalanul néztem szét, hol kezdjük? A férjem rám pillantott, megsajnált, és a kézfejével végigsimította az arcomat. Rám mosolygott.
– Gyere, megiszunk egy kávét, aztán hozzáfogunk…!
Hálásan követtem. Az ismerős konyha most idegennek tűnt, s hiába próbáltam elképzelni, hogy mindjárt belép anyám, és rám szól:
– Ne azt csináld! Ne úgy! Ne most!
Leroskadtam a konyhaasztal mellé, fejemet tenyeremre támasztva hallgattam férjem neszezését, ahogy a kávéfőzővel babrált.
– Azt hiszem, félek… – mondtam halkan.
– Félsz? Mitől? – hajolt hozzám a férjem.
– Attól, hogy most bizonyosságra lelek valamelyik fiók mélyén, akárcsak egy vásárlási blokk hátára firkantva, de ott lesz visszavonhatatlanul, hogy anyám soha nem szeretett…
– Butaság, mondanám, ha nem ismernélek, és úgy gondolnám, ezzel elintézhető a dolog. Így viszont azt kívánom, bárcsak lenne ilyen blokk, de nagyon valószínű, hogy nincs. Mert ha lenne, véget érne gyötrődésed. Ha kételyed valósággá válna, bizonyíték lenne arra is, hogy nem tévedtél, nem értetted félre a jeleket. Akkor nem kellene lelkifurdalást érezned, ha kimondod: anyám nem szeretett. Nem hamis vád lenne, hanem tény. Én megértelek, hidd el, ezzel együtt úgy gondolom, feleslegesen gyötröd magad. Tessék, idd meg a kávédat, élvezd ki az ízét, s örülj, hogy a csésze felmelegíti a kezed…!
Megsimogattam a csészét nyújtó kezét. A kávé forró volt és keserű. Máskor két cukorral ittam, most cukor nélkül kívántam. A férjem megértően bólogatott, de megmosolygott érte.
– Hol kezdjük…?
– Talán a nappaliban… ott lenne célszerű – válaszolta a férjem, miközben ellötykölte a bögréket. – Nagyon hideg van, bekapcsolom a hősugárzót.
– Milyen kár, hogy ez nem előbb jutott az eszedbe, most már langyos lenne a levegő… – dörzsöltem fázósan a kezeim.
– Kényelmetlen, de mindenképpen kabátban kell maradnunk még egy ideig…
De én már nem figyeltem rá. Elszántan húzogattam ki egymás után a komód fiókjait. A ruhákat hatalmas zsákokba raktam, ezeket a szegényeknek szántuk. A bútorokat megvette egy kereskedő, a ház eladását pedig egy közvetítőre bíztuk. Megszerveztünk mindent alaposan!
Ránk esteledett, mire végeztünk padlással, pincével. Fáradtan roskadtam a kanapéra, hogy búcsúzóul még egyszer végignézzek a szobán. Csak az ablak előtt álló íróasztal köré rakott zsák– és dobozhegy nem illett a képbe. „Úristen, az íróasztal! Majdnem megfeledkeztem róla.”
– Arra már nincs idő, hogy azt is átbogarászd! – tiltakozott nyűgösen a férjem. – Fáradt vagyok, piszkos, éhes, és teljesen összefagytam. Minél előbb otthon szeretnék lenni!
– Ezt akkor sem hagyom itt, levelek, fényképek, ki tudja mi minden van benne…
– Ó! – hangzott egy elkínzott sóhaj, melyet megadás követett. Rendben, hozok egy dobozt, de többet ne kívánj tőlem! Otthon is selejtezhetsz.
Egymás után ürítettem a fiókokat, válogatás nélkül zúdítottam tartalmukat a dobozba, közben egy–egy albumot, mütyürös dobozkát felismerni véltem. Nagy volt a kísértés, hogy utánuk nyúljak, de beláttam, hosszú volt a nap, s a munka dandárját a férjem végezte.
Otthon az íróasztalom mellé húztam az óriási, barna papírdobozt.
– Ugyan, hogy néz már ki! Jó helyen lenne a pincében is… – próbálkozott a férjem.
– Nem, nem! Már holnap hozzáfogok, nyugodj meg, nem marad itt sokáig!
De ott maradt, ott érte a karácsony is, miközben enyhe bűntudattal pillantgattam felé, és vártam, mikor teszi szóvá a férjem.
Karácsonyeste megérkezett a lányom, a barátját is magával hozta. Ez volt az ö meglepetése, és az, hogy összeházasodnak. Nagyon szimpatikus volt a fiú, örültem, hogy a családhoz fog tartozni. Az ünnepi asztal mellett sokáig beszélgettünk, aztán mindenki kibontotta az ajándékát.
– Ebben is valami meglepetés van? – kérdezte a lányom, és cipője orrával megbökögette az íróasztalom mellett csúfoskodó dobozt.
– No, ezt én most rögtön leviszem a pincébe! – fortyant fel a férjem, és indult a doboz felé.
– Miért, mi van benne? – nevetett a lányom.
– A nagymama íróasztalának a tartalma. Nem volt még időm átnézni az ünnepi készülödés miatt – mentegetőztem.
– Nézzük meg együtt! Vagy egyedül szeretnéd…? – nézett rám a lányom.
Igen, jobban szerettem volna egyedül, de halogatni sem akartam már tovább. Le kell zárnom végre ezt az ügyet, bármit rejteget is a doboz. Leültünk a szőnyegre, a karácsonyfa elé, szertartásosan szétvágtam a zsinegeket, és felnyitottam a doboz tetejét. Egymás után szedegettük ki a tartalmát. Késő éjszakáig nézegettük a fényképeket, olvasgattuk a leveleket. Számlák kerültek elő több évtizede vásárolt hűtőszekrényről, rádióról, külön kötegben voltak a villanyszámlák, az orvosi leletek; aprólékosan megvizsgáltuk valamennyit.
– Ez meg mi lehet? – emelt fel egy műbőrbe kötött határidőnaplót lányom jövendőbelije. – Csak nem naplót irt a nagymama?
– Kizárt dolog! A mama még egy levélre is nehezen szánta rá magát – válaszolta a férjem.
Kíváncsian forgattam a kötetet, semmi különös, egy fekete műbőr borítás egy számomra ismeretlen cég emblémájával, és egy évszám, mely szerint a naplót 1971–re szánták. Gyanúsan vastag volt a könyv, alig bírtam összefogni az ujjaimmal.
– Nyisd már ki! – türelmetlenkedett a lányom.
Engedtem a szorításon, s a lapok széttárulkoztak. Az oldalakra újságkivágások voltak felragasztva, döbbenten ismertem saját írásaimra, a legelső oldalon a kisiskolás koromban megjelent első mesém gyűrött, elmosódott nyomata, majd a suliújságban közölt riportjaim, legvégül az, amelyet utoljára olvashatott anyám.
– Ne sírj, anya! – ölelt át a lányom. Észre sem vettem, hogy sírok. Ó, hát mégis… Szeretett engem is! Féltőn megsimogattam a könyvet, mintha csak egy porszemet törölnék le róla, aztán magamhoz szorítottam.
– Nem akarod a fa alá tenni? Hiszen ez olyan, mintha a nagymama küldött volna neked még egy, utolsó ajándékot.
Képtelen voltam megszólalni. Átöleltem a lányomat és anyámra gondoltam. Az érzés, amely úrrá lett rajtam, felemelt, lebegtetett, és mintha egy gyengéd fuvallat megsimogatta volna az arcomat.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.10. @ 11:00 :: Józsa Mara
