Lelked igencsak megkeseredett útközben, de nem halhatsz meg mégsem a pusztában —, hol csupán tüzes kígyók tanyáznak és vadásznak, hogy elveszítsenek mindörökre.
Amikor kinézel ablakodon, csak homok, homok és homok, ám sehol egy /k/út —, ami visszavezetne önmagadhoz.
Fogolyként érezheted csupán magad, te, aki egykoron megannyi foglyot ejtettél /szerelembe/, de most életben maradásodról van szó — s vajon eszedbe jut-e, hogy aki feltekint — az megmenekül.
Egy idő után már nem is azt érzed, hogy magad tekintesz ki ablakodon, hanem mintha a sivatag nézne most veled farkasszemet —, miközben arra gondol, hogy betemesse ablakodat és életedet.
Ám nem adod fel, és nincs az a puszta vagy sivatag, ami elfelejttet, ha te egyszer megfogható tervvel állsz elő — amiben már nem számolsz eddigi félelmeiddel, és helyt kap a remény is —, ami felváltja végtelen kétségbeesésed.
Már közelítesz a célhoz, hol korábbi hibáidból erényt kovácsolsz.
Igen sok feladat vár rád, de képes vagy rá.
A lazsálás és semmittevés kora végérvényesen végetért életedben.
Sivatagra néző ablakodból már egy oázisra tekinthetsz ki, és már nem kell többé attól tartanod, hogy a legváratlanabb helyről támadnak hátba.
Már hiába a sivatag, mert nem dughatom fejemet többé magam sem homokba — mit azóta megbántam megannyiszor.
Minden a magasság felé mutat most, s nem csak a /menny/bolti árakra vonatkozik mindez, hanem sokkal inkább arra, hogy újra fényesen ragyog szerencsecsillagod -, mit már el nem boríthatnak a sivatag dőnéi.
Légy boldog!
Budapest – 2010. dec. 06.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.10. @ 10:38 :: Bősze Emil Miklós