Nagíb Mahfúz, nem egyiptomi ejtés alapján Nadzsíb Mahfúz Nobel-díjas egyiptomi író 1911. december 11-én született a kairói Gamalijja negyedben. Filozófiai tanulmányokat folytatott a Kairói egyetemen, majd állami megbízatást vállalva 1938-55 között minisztériumi tisztségviselõként dolgozott, el?bb a vallásügyi minisztériumában, kés?bb a m?vészetek hivatalában, mint f?cenzor, az egyiptomi mozgóképért alapítvány elnökeként és végül a kultuszminisztérium tanácsadójaként. Munkája mellett folyamatosan írt.1957-után az Egyiptomi M?vészeti Alap egyik vezetõje lett.
Írói pályáját 1936-ban elbeszélésekkel és három történelmi regénnyel kezdte, amelyekben a fáraók korának történetét allegóriaként használva bírálta kora egyiptomi társadalmát.
Munkásságának következõ szakaszában születtek meg az arab regény történetében korszakalkotó jelentõség? kritikai realista m?vei, az úgynevezett Kairó-regények, az 1945-ös al-Qáhira al-dzsadída (Az új Kairó), az 1947-ben íródott Zuqáq al-Midaqq (Midaq-sikátor) vagy az 1949-ben született Bidája wa-nihája (Útvesztõ).
Az igazi áttörést – s egyben a legjobb egyiptomi írónak járó Állami Díjat – az 1951-57 között írt trilógia, a Baina’l-Qaszrein, Qaszr as-Sauq és az asz-Szukkarija hozta meg számára. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó regények egy család sorsát követik nyomon az 1920-as évektõl az 1940-es évek végéig. Nagyon érzékletes a szereplõk jellemábrázolásában az intellektuális adottságok, a társadalmi háttér és a politikai viszonyok kölcsönhatásának bemutatása.
Az 1960-as évek elejétõl szépprózájában gyökeresen szakított a kritikai realista ábrázolásmóddal és új m?vészeti formákkal kísérletezett. Ekkor születtek az Al-Lissz wa’l-kiláb (A tolvaj és a kutyák), vagy a Tahta’l-mazalla (Az esernyõ alatt) cím? regényei. Ezekben a m?veiben a cselekmény szétesik, allegóriák és szimbólumok jelennek meg, a múlt és a jelen összef?zõdése veszi át az idõrendi sorrend helyét.
1988-ban, az arab írók közül elsõként, megkapta az irodalmi Nobel-díjat, amelynek odaítélésével kivételes regényírói kvalitásait jutalmazták. Az indoklás kiemeli, hogy Mahfúz regényeiben a részletek gondos kidolgozásában, az éles szem? valóságábrázolásban, munkáinak sokoldalú értelmezhetõségében nyilvánulnak meg az általános emberi értékek. („Aki árnyalatokban gazdag m?veivel – amelyek hol éleslátóan realisták, hol felidéz? módon kétértelm?ek – olyan arab elbeszél? m?vészetet alakított ki, amely az egész emberiségre vonatkozik.”) A díj a nyugati értelmiség érdekl?dését is felkeltette, egyre olvasottabbá vált.
Több mint 40 regényt írt. M?veinek középpontjában általában az arab ember nyomorúsága, tragédiája áll. Fontos témája a szabadság keresése egy felfordult, érték nélküli világban.
Rendszeresen publikált az egyiptomi kormányhoz közel álló al-Ahram cím? lapban, több regénye is ott jelent meg el?ször folytatásokban. Liberális politikai nézeteket vallott, és nagy vitákat váltott ki az egyiptomi-izraeli békekötés támogatásával.
Életét csaknem teljes egészében szül?városában töltötte, mindössze 3-szor hagyta el azt. Ez a köt?dés nagyban kiérz?dik regényeib?l, melyek csaknem kivétel nélkül Kairó utcáin játszódnak. Liberális világnézete sokak ellenszenvét váltotta ki.
1994-ben Mahfúzt lakása elõtt nyakon szúrták a Dzsamáa Iszlámija szélsõséges szervezet aktivistái, akik hitehagyással vádolták az 1959-ben kiadott Nemzedékünk gyermekei cím? allegorikus regénye miatt, amelyet az Al-Azhar Egyetem még a kiadás évében betiltott. A merénylõket 1995-ben kivégezték, Mahfúz jobb karja a több hétig tartó kórházi kezelés ellenére részlegesen béna maradt. 2003-ban tüdõgyulladás miatt életveszélyes állapotba került, de szerencsésen felépült.
2006. júliusában ismét kórházi ápolásra szorult, veseelégtelenséggel, tüdõgyulladással és egy balesetbõl eredõ fejsérüléssel ápolták.
2006. augusztus 30-án hunyt el.
.
.
.
.
.
.
Nagíb Mahfúz 2002.
The New York Times
By Robert D. McFadden
Published: August 30, 2006
.
.
„Az író hatalmas életmûvében mindig avval a megdöbbentõ ténnyel szembesülünk, hogy a fõszereplõ, aki általában rossz körülmények között nõtt fel, tragikus véget ér. Sorsa, melyet Nagib Mahfuz több oldalról boncol regényeiben, teljes mértékben képviseli a harmadik világ emberének tragédiáját, illetve konkrétan az arab ember elesettségét.
Ez a világ, amely az európai ember számára homályt, misztikumot és érthetetlenséget jelent, valójában a megaláztatás, a kiszolgáltatottság és az elnyomatás hazája. Ezzel párosul a zavar és a káosz, és ebbõl bontakoznak ki az európai ember számára érthetetlen következmények: a terrorizmus, a vallási hisztéria, a fanatizmus, a nyomorúság. Egyedül az irodalom képes áthidalni azt a nagy szakadékot, ami a média által kínált kép és a valódi hús-vér világ között húzódik.
Nagib Mahfúz jelentõségét nem pusztán létrehozott mûveinek tükrében szemlélhetjük, hanem az írások körül felpezsdülõ irodalomkritikai életben is. Regényeinek világa a maga bonyolult rétegzettségével, megfoghatatlan szimbólumaival máig tartó, s indulatoktól sem mentes kritikusi viták forrása. Ezért aztán az életmû értékelésében a legkülönfélébb nézetek találkoznak és csapnak össze, mindezzel együtt még mindig sok a tisztázatlan, megválaszolásra váró kérdés. A modern, elsõsorban strukturalista módszerrel dolgozó elemzõ tanulmányokkal szemben ez a tanulmány az elsõsorban társadalomképre épülõ ún. tükrözési-elvet követi. Ennek okai a következõk:
– A harmadik világ országaiban az irodalom napjainkig számos súlyos társadalmi problémával kényszerül szembenézni. Példaként említjük a demokrácia teljes hiányát, s ebbõl következõen az egyén társadalmi, gazdasági és politikai elnyomattatását. Ebben az esetben az irodalom nem zárkózhat el bizonyos szociális kérdések felvállalásától. Ebbõl adódóan az író és társadalom kölcsönhatása igen erõs, s ezt semmiképpen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a mûvek olvasásakor.
– Nagib Mahfúz regényeinek témáiért elõszeretettel nyúl a közvetlen társadalmi valóságba. Éppen ezért az általa használt nyelv nagyon alkalmas hosszú történések, bonyolult cselekmények ábrázolására. Semmiképpen nem beszélhetünk írásaiban sûrítõ nyelvhasználatról, amelyre egy strukturalista szempontú elemzés felépíthetõ. Az ilyen módszerrel megírt tanulmányok – éppen Nagib Mahfúz esetében – sokszor a túlelemzés csapdájába esnek. A szociális vonatkozásokat pedig, melyeknek figyelembevétele a fent említett okokból elkerülhetetlen, egyáltalán nem érintik.
Nagib Mahfúz esztétikai világa és különbözõ mûvészi korszakai:
1. A történelmi korszak, melyet „A sors játéka”, 1939.; „Radobisz”, 1943.; „Téba küzdelmei”, 1944. képvisel. Itt Óegyiptom történetébõl meríti anyagát, s a patetikus stílus és az indokolatlan optimizmus jellemzi. Ebben a korszakban Nagib Mahfúz olyan íróként bontakozik ki, mint aki folytatja az erre a korra (40-es évek) jellemzõ hagyományos egyiptomi meseregényt. A sorsszerû eseményeken és az egydimenziós figurákon keresztül mégis megfigyelhetõ ebben a korszakban is Nagib Mahfúz erõssége, a mûvek káprázatos felépítése. A korszak az író esztétikai útkeresésével jellemezhetõ, és elfedett realizmusnak nevezhetõ.
2. A realista korszak – „Kairói bazár”, 1946.; „Pöröly utca”, 1947.; „Útvesztõ”, 1949.; „Családregény”, 1956-57.; „A tolvaj és a kutyák”, 1961; „Az út”, 1964.; stb. -, ahol a társadalmi traumák kapnak hangsúlyt Nagib Mahfúz írásaiban. Ez a korszak foglalja el az író munkásságának legnagyobb részét, és itt találkozunk avval az íróval, aki képes boncolni és elemezni a szociális ellentéteket. A figurák minden igyekezetük ellenére tragikus véget érnek, hiszen a káosz és a társadalom embertelensége akadályozza, hogy valamire jussanak. A fõszereplõk a társadalom szempontjából fölöslegesek, sõt, nem kívánatos személyek, ezért a társadalom elõbb vagy utóbb sarokba szorítja õket.
3. A szimbolista korszakban alkotta legmarkánsabb mûveit Nagib Mahfúz – „A zsákutca gyermekei”, 1959.; „A koldus”, 1965.; „Csevegés a Níluson”, 1966.; „Miramar”, 1967. Ebben a korszakban a fõszereplõk talajt vesztett értelmiségiek, akik a fejletlen társadalom torzulásait képviselik. Életük a kábítószer, a szex és a meddõ filozofálás között hányódik. Tragikus végük másképp alakul, mint az elõzõ korszak figuráié – szellemi öngyilkosság vagy a társadalomból a depresszióba való menekülés.”
Nagib Mahfúz és a süllyed? világ
Nagíb Mahfúz: Félnap
Ballagtunk apámmal, kapaszkodtam a karjába és sietve próbáltam behozni hosszú lépéseit. Tet?t?l talpig új ruhát viseltem, fekete cip?t, zöld uniformist és kék bojtos, piros fezt. Örültem az új ruhámnak, bár nem volt ez felh?tlen öröm, végtére is nem volt ünnep, hanem a nap, amikor is el?ször vittek napközibe.
Anyám az ablak el?tt ácsorgott, bennünket nézett. Én id?r?l id?re feléje fordultam segítségért esdekl?en. Mentünk az utcán, amelyet kertek szegélyeztek, vagy mindkét oldalon gabonaföldek, kaktuszfügék, hennabokrok és itt-ott datolya pálmák.
– Miért? – kérdeztem apámat nyíltan felel?sségre vonva. – Terhetekre vagyok és büntettek?
– Ez nem büntetés – felelte nevetve. – Ez inkább olyan, mint egy gyár, ahol hasznosan telik az id?.
Nem tudott meggy?zni. Nem hittem, hogy bármi jó dolog történhet velem távol az otthon meghittségét?l azzal, hogy könyörtelenül bedobnak az út végén álló épületek egyikébe, egy… egy magas falú er?dítménybe.
Amikor a kapuhoz értünk, láttuk az udvart, hatalmas volt és telis-tele sorstársakkal.
– Menj be egyedül – mondta apám. – Fel a fejjel, adj jó példát a többieknek. – Vonakodtam és kapaszkodtam a karjába, de ? óvatosan eltolt magától.
– Légy férfi – mondta. – Délben itt foglak várni.
Tettem néhány lépést, majd megálltam és csak bámészkodtam. Figyeltem a többiek arcát. Senkit sem ismertem közülük és senki sem ismert engem. Úgy éreztem, hogy olyan vagyok, mint egy eltévedt idegen.
El?ször kíváncsi pillantások kereszttüzébe kerültem, majd valaki odajött hozzám és megkérdezte: – Ki hozott ide?
– Apám – suttogtam.
– Az én apám rég halott – mondta egyszer?en.
Nem tudtam, mit feleljek. A kapu siralmas sikollyal bezárult. A cseng? megszólalt. Egy asszony jött ki néhány férfi társaságában, majd sorba állítottak bennünket. Kusza mintában álltunk a hatalmas udvaron, amelyet három oldalról hatalmas sokemeletes épület ölelt körül; minden emeletr?l megnéztük a kilátást.
– Ez a második otthonotok – mondta az asszony. – Anyák és apák is vannak itt. Van minden kellemes dolog, lehet tanulni és imádkozni is. Csak forduljatok az élet felé örömmel.
Elfogadtuk a szabályokat és ez az elfogadás némi elégedettséget adott. Barátságokat kötöttem azokkal, akik a barátaim lettek, szerelembe estem azokkal, akikkel szerelembe estem, úgy látszott, hogy félelmeimnek nem volt többé alapja. Azel?tt sosem gondoltam, hogy ilyen sokféle otthon létezhet. Mulattattuk magunkat, ültünk a kerti hintában, tornáztunk, néha fociztunk, énekeltünk, beszélgettünk. Beszélgettünk a világról, felolvasták nekünk a világegyetem teremt?jének történetét, elmondták a létezését és jelenvalóságát, a túlvilágot, s meghallgattuk a próféta tanításait. Ettünk, szunyókáltunk, újra ettünk újra szunyókáltunk, és felébredve folytattuk a barátságokat és szerelmeket. Kitárulkoztunk, bár nem gondoltuk, hogy ez a tökéletesség. Kés?bb szél támadt, apróbb balesetek történtek, de igyekeztünk ébernek lenni és türelmesnek. Versenyeztünk is, ha közöttünk harci kedv támadt, bár ez enyhe fájdalmat okozott. A ránk vigyázó hölgy néha mosolygott, máskor morcosan perlekedett velünk. Pedig elmúlt már az az id?, hogy bárkit megváltoztathatott volna, és az sem volt kérdéses, hogy most nincs lehet?ségünk visszatérni az otthon védelmez? paradicsomába. Semmi sem volt el?ttünk csak szenvedés és állhatatosság. Azok, akik belementek az élet kalandjába a sikerért és a boldogságért, bármit, amit kaphattak, azt súlyos gyötrelmek közepette kaphatták.
Délben a cseng? megszólalt, tudtunkra adván az id? múlását. Mindenki a súlyos kapu felé igyekezett, amelyik most újra nyitva állt.
Elköszöntem, és én is a kapuhoz igyekeztem.
Alaposan körbenéztem, de apámnak nyomát se láttam, pedig megígérte, hogy itt lesz.
Félreálltam és vártam.
Már elég régóta ott ácsorogtam hiába, amikor elhatároztam, hogy hazamegyek egyedül. Alig tettem meg néhány lépést, mikor egy középkorú urat pillantottam meg, szinte azonnal felismertem.
Jött felém, mosolygott, kezet rázott velem és azt mondta: – Milyen régen nem találkoztunk, minden rendben?
Egyetértve bólogattam a fejemmel és én is visszakérdeztem: – Mi újság?
– Minden rendben, hála a jó istennek!
Újra kezet rázott velem és továbbment. Elindultam én is, de megtorpantam.
Édes Istenem! Hol van az az utca, amelyet kertek szegélyeztek? Hová t?nt? Mikor özönlötték el ezek a járm?vek? És az emberiség hatalmas serege mikor nyugszik el itt? Hogy nem jönnek azok a dombok, hogy beborítsák, és hol vannak a gabonaföldek, amelyek pedig reggel még itt voltak? Hatalmas házak n?ttek ki, az utcák tele vannak nyüzsg? gyerekekkel, és a borzasztó zajtól rázkódik a leveg?. B?vészek álltak az utcákon és trükkjeiket mutogatják, és furulyáikkal kígyókat b?völtek. A cirkusz el?tt egy bosszantó zenekar lármázott bohócokkal, és lopott holmikkal megrakott tolvajok sétáltak el az orrom el?tt. Egy hosszú teherautóról a méltóságteljes színtársulat mászott le. T?zoltókocsi szirénázott, és nem tudtam, miként fog utat törni magának, hogy elérje a lángoló tüzet. Arrébb dühös szócsata zajlott a taxis és utasa között, az utas felesége segítségért kiáltozott, de senki sem felelt.
Édes Istenem! Szédültem. Forgott velem a világ. Majdnem meg?rültem. Hogy tud ennyi minden történni fél nap alatt, reggelt?l délig? Majd otthon választ találok. De hol van az otthonom? Csak égig ér? épületeket látok és emberek seregét. A kertek és Abu Khoda közötti keresztez?déshez siettem, hogy elérjek a házunkig, de az autók áradata szakadatlanul folyt, nem engedtek át. A t?zoltó autó szirénája ?rült er?vel visított, és olyan csigalépésben haladt, hogy én már dühömben azt mondtam magamban: „Vegye örömét a t?z a pusztításban!” Rettenetesen bosszantott, hogy nem tudtam átjutni az úton.
Elég régóta ott álltam, mígnem egy fiatalember a sarki vasboltból odajött hozzám. Széttárta a karjait, és udvariasan így szólt: – Majd én átvezetlek, bácsika.
Moda Magdolna fordítása
Hivatkozások:
Alamgir Hashmi, The Worlds of Muslim Imagination (1986), ISBN 0-00-500407-1
Rasheed El-Enany, Naguib Mahfouz: The Pursuit of Meaning (1993), ISBN 0-415-07395-2
Források:
hu.wikipedia.org
litera.hu
mult-kor.hu
kultura.hu
muvesz-vilag.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
