Azokra a gyönyörű évekre emlékezett a hópálma, mikor fiatal korában a fenséges és szemgyönyörködtető, hótól káprázó napsütésben, egy alkalommal sarki rókát üldözött egy jegesmedve és a mázlistának megmentette az életét, mellette elrohanva. A medve a fának ütközött és hordónyi sarki kókuszdiója a fejére esett. A brumi lecsücsült, mancsát fejére tette csodálkozóan, morrantott kettőt, hogy „ejnye-bejnye” és úgy maradt. Azóta is ott csücsül a sarki pálma mellett rendületlenül, akit az idő egyre jobban megvisel.
Elmúltak már azok a régi szép idők, mikor jeges törzsével, az éltető jégbe ágyazott gyökerének erős tartásával, gyönyörűségesen visító hóviharokban táncolt hihetetlenül hajlékonyan, déli testvéreit meghazudtoló ügyességgel. Boldog volt.
A hópálmák nagyon intelligensek és nagyon érzékenyek. Csak legenda, hogy a hónövény nem tud érezni, ráadásul igen csúf és rosszindulatú mese!
Olyan szíve volt a hópálmának, hogy még arról is gondoskodott, hogy az évek óta alatta üldögélő, szépségesen megjegesedett jegesmaci köré hullajtott termésével, jól kitámassza és megvédje a felborulástól.
Csak néhány éve vett észre valami teljesen szokatlant a nagy fehérségben.
A hópálmák nem sokan vannak. Ő is nagyon egyedül éldegélt, de boldogan, míg meg nem látott egy fekete tincset. Egy jégből kiemelkedő, hatalmas -fehér szépségét- elvesztett követ, majd egy másikat és egy harmadikat… S az évek alatt fekete táj alakult ki mellette. Addig soha nem látta az óceánt, csak akkor jött rá, hogy trópusi társaihoz hasonlóan ő is a kiolvadt tengerpartot díszíti.
Nem szerette a hullámverést és semmit, ami nem volt fehér. Egészségét is aláaknázta a hőmérséklet-változás. Testén, törzsén, ágain és termésein, jókora, céklaszínű foltok, allergiás pettyek jelentek meg. Iszonyodott a nem fehértől! Bár keringése sem volt, jól jött volna egy antihisztamin, hátha segített volna, persze az is lehet, hogy nem. Törzse megereszkedett, ő maga elgyengült és egy napon, mikor már mindene barnává vált neki is, kettétörött.
A semmibe nem kapaszkodó gyökerei, törzsének alsó felét hagyták oldalra dőlni, koronája is lezuhant és alágyűrődött. Így az egész egy „V” alakú képződményt hozott létre, ami az égre mutatott. Alágyűrődött koronájával teljesen olyan volt, mint egy felfordított szív. Mellette a jegesből barnává lett brumi, akinek a mancsa lecsúszott a fejéről, oldalra borult és kidőlt törzsének alsó részére esett, mancsa a földre hullott. Így a barnává lett hópálma, elfeketedett környezetében, a jegesből elbarnult, oldalra dőlt medvével olyanok voltak, akár egy égre mutató szív, amiből a medve egy fordított vércseppként cseppent felfelé, mint az elhótalanodást sirató, valamikori kettejük égre kiáltó hangtalan vész sikolya.
Legutóbbi módosítás: 2010.12.17. @ 10:14 :: Boér Péter Pál
