Zörgeted? Ne tedd, nem olyan ez mint a haraszt, zörög ez, ha nem fújja a szél is! Olyan csörömpölő a csend, elképesztően nyugtató, félelmetes, dühítően lármás.
Hallottál már valaha ilyen hangos csendet, ami ekkora vehemenciával zúdítja rá magát a környezetre? Olyan eltájoltak vagyunk és nem csak, mert se tájolónk, se térképünk, hanem főleg, mert messzire szálltunk, ettől az érzéseinket képtelenül becsapó, „igaz világtól”, ahol satnya látásunkat fák, bokrok ezrei tompítják még mélyebbre.
Annyi mindent hallunk és mégis semmit, üvöltő csendben és néma zajban. Fűnek, fának bokornak a szaga nekünk ugyanaz. Itt az avarban szunyókálva sem érzünk különbséget a kérges falevelek melegítő paplanának és pár méterrel odébb burjánzó, buja bokor, vagy fejünk feletti fa levelének szaga között.
Fekszünk itt, idegenként pihenünk. Hallásunk minduntalan megszakad és a nappal kellős közepén is vadak után fürkésznek riadt szemeink. Ők jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük és mégis remegünk. Mi van, ha valamelyik fa mögül egy horpadt hasú ordas, éhségtől billentyűzetté vált bordázattal nekünk ront, vagy csak úgy megáll és bámul, latolgatva, megéri-e a kockázatot. Mi ketten vagyunk, ő egyedül. Mi nagyok, ő kicsi. De, hogy milyen gyengék vagyunk és ő milyen erős hozzánk képest, felfogja-e vajon? Ha igen, ugrik, ha nem, vár és szemezünk, pedig jobban tennénk, ha ügyet sem vetnénk rá. Lassú lustálkodással felkecmeregve, iszákjainkból két szalonna darabot „véletlenül” elveszítenénk és elindulnánk a másik irányba, az erdő mélye felé. Hogy kitalálnánk-e, azt most nem találom ki.
Képlékeny lények sérülékenységével tolakodtunk be, az erdőszélen még diadalmas magabiztossággal, penészes hajpántunk alatt, homlokon doboló erekkel.
Színes gyöngy-bizonytalanságunk, sárgászöld fakó duzzanatában, mit sem vallunk be bájtalan bátortalanságunkból. Lenge lezserséget mímelve, ásítós nyújtózás után szívjuk a kristálytisztát magunkba és állítjuk egymásnak, életünkben ilyen jót nem aludtunk. Egykedvű sétát utánozva ballagunk puccos világunk, piros pettyes, tömör tömöttsége felé. Néhány millió idegennel nyugodtabban vagyunk, mint az anyatermészet ölén. Szürkés fekete levegőt kérünk, a kristálytiszta helyett és millió-millió toportyánt az egy szál, képzeletbeli ordas helyébe.
Fellélegzünk, otthon vagyunk! Otthon vagyunk?
Legutóbbi módosítás: 2010.12.20. @ 18:35 :: Boér Péter Pál
