Petrozsényi Nagy Pál : KOLBÁSZ

*

 

 

 

Ott hevert egy parki padon félig becsomagolva, jó főszeres, fokhagymás kolbász, ahogy a magyar ember szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ottfelejtette, vagy szándékosan hagyta ott, ki tudja?

    A járókelők jöttek-mentek, ügyet se vetettek rá. Illetve mégis, egy öreg, olyan nyugdíjasforma, meglehetősen kopott, horgas orrú, kezében öblös kosár, tele üres üvegekkel. Köhögve totyogott az illatos csomaghoz, leült, szinte ugyanabban a pil­lanatban, amikor egy hasonló korú, görnyedt hátú öregember huppant a kolbász mellé.

    Egymásra néztek, aztán elfordultak. Köztük a kolbász, melynek egyik csücske kilátszott. De még ha nem is látták volna, érezték, ott keringett a szaga az orrukban, és úgy megcsiklandozta az ínyüket, hogy szinte beleszédültek.

    — Az istenit, meddig strázsál ez itt engem? — dühöngött magában a kosaras.

    — Pucolj, komám — fészkelődött a másik —, amíg jó kedvem van!

    Ismét egymásra néztek.

    — Szép — bökte oda a horgas orrú.

    — Szép.

    — Eladja őket? — biccentett az üres üvegek felé.

    — Maga mit gondol?

    — Pukkadj meg! — gondolta, és meg se mukkant többé.

    Teltek a percek. A két öreg csak ült, ücsörgött összeszorított szájjal anélkül, hogy egymásra vagy a kolbászra nézett volna. Mindegyikük a másikra várt, arra, hogy fel­adja, és otthagyja az égből hullt reggelit.

    Hirtelen felbukkant egy kutya. Szimatolva oldalgott a padhoz, és a kolbászhoz kapott. Hanem a kosaras gyorsabb volt ám nála. Sejtette, mit akar, és még idejében el­rántotta a zsákmányt.

    — Jó étvágyat! — futott össze a nyál a görnyedt hátú szájában.

    — Na, egyen maga is — enyhült meg a kosaras, és a kuvaszba rúgott.

    Nem beszéltek, ettek, mohón, kidülledt szemekkel.

    A XXI. század küszöbén, egy parkban.

Legutóbb szerkesztette - Petrozsényi Nagy Pál
Szerző Petrozsényi Nagy Pál 29 Írás
nyugdíjas, román-magyar nyelv- és irodalomtanár.