Horváth István : ÁLOM

 

 

 

Mintha egy zegzugos, áporodott levegőjű, rosszul világított folyosón lettem volna. Egyszer csak egy ajtó körvonala  bontakozott ki.

Benyitottam.

A terem méretű szobában füstszagú, párás félhomály terjengett.

A távolabbi részek elmosódottak.

Bemennék, de úgy féllépésnyire, egy hatalmas madárfészek volt a földön, benne valamilyen aprócska fiókával.

A fészket különös fény ragyogta körül.

De ilyen helyen? – néztem csodálkozva.

Ahogy észrevett, felém fordult. Olyan néhánynapos korú lehetett, pislogva rendezgette a vastag pihékkel borított  szárnyait.

Valamit azért tennem kellene – gondoltam -, még mielőtt egy ráérős macska erre vetődne.

Lehajoltam hozzá.

De mintha már nem ugyanaz a madár lenne, mint akit észrevettem.

Ahogy rendezgette szárnyait, ahogy csőrével végigsimította pihéit, a mozdulatai ütemére, a pihés fiókából, a szemem láttára, egyre szépülő, erősödő szépséges madárrá változott.

E közben, mintha a fészek is emelkedett volna.

A csodálkozástól, a fészekkel együtt én is felegyenesedtem.

Egyre kevesebbet mozgott, majd arcommal egy magasságban, mintha csak rám lenne kíváncsi, felém fordult és nézett.

Szólni sem tudtam a meglepetéstől.

Néhány arasznyi távolságra arcomtól egy madár szemébe nézhettem…

Gyönyörű volt és méltóságteljes.

A bizalmába fogadott – villant át rajtam a gondolat.

De mit is kellene most tennem?

Talán, ha megsimogatnám?

És ekkor, valami eddig ismeretlen jó érzés, kerített hatalmába.

Jaj csak el ne múljon, el ne menjen.

De elment.

A madár is, az álom is.

 

Ilyen a természetük…

Mifelénk mostanában alig látni madarat.

Talán nem vigyáztunk rájuk, talán más oka van.

De ha mégis erre vetődnek, megállok. Minden madárban az Ő vonásait keresem.

Keresem, de hiába.

Úgy látszik, az ilyen álombéli madarak megmaradnak az álmokban.

Csak a tekintetét, a tekintetét, azt megőrzöm mindörökre.

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth István
Szerző Horváth István 125 Írás
Horváth István vagyok. Műszaki végzettségem van, de nem vagyok technokrata. Sőt. Tizenöt éve, hogy írok. Azóta számomra színesebb, gazdagabb lett a világ. De inkább versben folytatom... NEM VAGYOK ÉN ÍRÓ... Nem vagyok én író csak olyan afféle, maga sóhajából, sehová sem való, ki-gondolom-formán, ritmusra tátogó. Ki bennem fölsejlik, ne vedd kérlek zokon, nem lehet mindenki jóbarát vagy rokon. Óvjad kezem s lábam zörgő magányomban, egyik rögeszmémet, másikra ne váltsam. Ha így is elfogadsz, ilyen kérgesedten, ima s kérés nélkül, áldjon meg az Isten.