’mint nedves foszfor
kopik le
az utolsó gyufaszál végén,
a fényért küzd? gyerek
szemét látom a sötétben’
Te meg a felh? szélén lábad lóbálva
az ugráson gondolkodsz.
Arcod borult vetületén
az árnyék magába ring,
búskomor
dalokat dúdolsz magadnak.
Legalább miattam tartsd magad,
míg újra megszokod.
’ Légy szíves és ne
dobálod k?vel a világot.’
Legutóbbi módosítás: 2010.11.30. @ 16:21 :: Szendrői Csaba
