Koroknai Évi : Volt egyszer egy…

Volt egyszer egy óvoda, egy törékeny szöszke kislány, és egy gyakorló óvónéni:

� 

� 

� 

Két hónapot töltöttem a Dózsa óvodában. Szerettem oda járni, szerettem ott lenni, és egy-egy fárasztóbb nap után ââ?¬â?? mitagadás – hazajönni is szerettem. Nem volt könny? a gyakorlat, a mindennapos írásbeli felkészülés, és a tervezett dolgok megvalósítása sem. Valahogy mindig azt éreztem, bárcsak olyan ügyes és gyakorlott lennék már én is, mint a többi itteni óvónéni. Szerettem volna mindent egyb?l tudni; hogy mit és hogyan kell dokumentálni, hogy mit és mikor szabad csinálni, hogy melyik gyerekhez hogyan szóljak, hogy az óvónénik milyen taktikákat vetnek be egy-egy problémásabb helyzetben. Mi az, amit?l nekik könnyebb megoldani ugyanazt a helyzetet, ami nekem csak sokadik próbálkozásra, vagy olykor-olykor egyáltalán nem is sikerül. Próbáltam ellesni minél több ilyen kis praktikát, igyekeztem nyitva tartani a szememet és a fülemet, s nagyon tudtam neki örülni, ha egy kés?bbi alkalmazás során nekem is bevált az ellesett taktika.

Ã? Ã?  Nagyon a szívemhez n?ttek az ottani gyerekek. Legel?ször az a kislány, aki a ragaszkodóbbnál is ragaszkodóbb, és a bújósnál is bújósabb volt: Evike. A maga kis b?bájával hamar közel került a szívemhez, s sokszor el?fordult, hogy egy-egy bemondásán még napok múlva is elmosolyodtam, amikor eszembe jutott: mert hát ?t ne nevessék ki a gyerekek, amiért nem issza meg a vizet, ââ?¬Å¾mert az olyan ízetlenââ?¬Â, vagy amikor már maga sem tudta, hogy hogyan kedveskedjen, ââ?¬Å¾Évike nénikeââ?¬Â-nek szólított. Az els?k között az jut róla eszembe: kifinomult. Azt hiszem, nem egészen szokványos egy óvodás gyermekre ezt a jelz?t használni, ám rá kifejezetten illik ez a szó… és amit ez takar. ?t ugyanis igenis ââ?¬Å¾megsértettékââ?¬Â a gyerekek, ha olyat mondtak, ami neki rosszul esett. A nyári szünetben összefutottunk egyszer, mikor az anyukájával együtt bicikliztek. Beszélgettünk néhány percet, s fülig ér? szájjal jöttem haza a vásárlásból. Evike leend? kisiskolás létére úgy beszélgetett velem, mint egy kész feln?tt. Megkérdezte, kivel találkoztam a nyáron a csoportból, és elújságolta azt is, kik lesznek a csoportból az osztálytársai. Az anyukájától csupa kedves szót, és jókívánságokat kaptam, mondta: reméli, hogy sikerül elhelyezkednem, mert igazán óvónéninek való vagyok. 🙂

Ã? Ã?  Sorolhatnám még, hogy melyik gyerekhez milyen kedves élményem f?z?dik, ám ami miatt úgy gondoltam, írnom kell, az a másik kislány a csoportból, akihez a legkedvesebb élményeim egyike köt?dik: Nórika.

Ã? Ã?  Törékeny, sz?ke kislány, a korabeliekhez képest igen aprócska termet?, vékonyka leányzó. Egy április végi, vagy talán május eleji délel?tt az udvaron játszottunk, s Nórika félénken állt a lépeget?s gumisor els? gumiján, s a kezét nyújtotta, hogy segítsek neki. Gondoltam, mivel szeret engem, biztosan csak ki akarja vívni a rá való odafigyelést, és a vele töltött id?t, éppúgy, mint azok a kicsik, akiknek el?tte segítettem. Eszembe sem jutott, hogy nagycsoportos létére ne tudjon még egyedül gumizni. Utólag visszagondolva bánt is ez a dolog, mivel hol van az el?írva, hogy egy ilyen aprócska kislány, aki még bátortalan is, a rövid lábaival biztonságosan lépdeljen egyedül egyik gumiról a másikra. Mikor mondtam neki, hogy menjen egyedül, mert ? már biztosan tud úgy is menni, Nórika határozottan állította, hogy ? nem tud még gumizni. Elhittem neki, és melléálltam, fogtam a kezét. Nórika mosolygott, örült, hogy ha segítséggel is, de gumizik. Mentünk így néhány kört, s a nagyobb távolságra lév? gumiknál hóna alatt fogva ââ?¬Å¾átrepítettemââ?¬Â a kislányt egyik gumiról a másikra, vagy ha úgy gondolta, lelépett az egyik gumiról, majd fel a másikra, s indulhatott újra a menet. Néhányszori ismétlés után gondoltam, már megpróbálhatjuk úgy is, hogy én csendestársként nézem, hogyan megy Nórikának egyedül a lépdelés. Az els?vel nem volt gond, a fellépés egyszer?. Az átlépés még mindig félelmetesnek bizonyult. Ott álltam mellette és bíztattam. Magam is meglep?dtem, milyen hatásosnak bizonyult az els? két mondat, ami elhagyta a számat: ââ?¬Å¾Nórika, ne félj t?le, megy az neked már egyedül is! Szedd össze az összes bátorság cseppedet, és hadd lássam, hogy megy!ââ?¬Â ââ?¬Â¦ ezután bíztató tekintet, és egy mosoly, ami úgy t?nik, sokat segített. A kislány láthatóan törekedett arra, hogy bátorságot gy?jtsön, majd egy rövid id? – néhány másodperc – múlva egyedül indult neki a bizonytalannak. És igen, ment neki. Egyedül is. Ha véletlen valamelyikr?l lecsúszott, nem volt semmi baj, még csak bosszankodni sem bosszankodott. Minél hamarabb visszalépni, s leküzdeni az újabb ââ?¬Å¾akadályokatââ?¬Â, ez lebeghetett a szeme el?tt. Nem is igazán voltak már azok akadályok: baráttá váltak a gumik, játszópajtássá, akiknek társaságában szívesen tölti az id?t az ember lánya. S eleinte, amikor Nórika újból elölr?l kezdte a játékot, mindig megállt az els? gumin, várt egy kicsit, majd rám nézett, s közölte: ââ?¬Å¾összeszedtem az összes bátorságcseppemetââ?¬Â, s már el is indultââ?¬Â¦ Nehézséget csak egy dolog jelentett már: a két egymás mellett lév? gumisor egyikér?l átlépni a másikra.

� 

Ã? Ã?  A gyakorlati id?m lejártával tulajdonképpen hetekig ââ?¬Å¾beszorultam a négy fal közéââ?¬Â, s a záróvizsgára való felkészülés következett. Nem sok id? jutott erre, mindössze két és fél hét, úgyhogy feszített volt a tempó. Május vége felé eljött az óvodai gyermeknap ünnepe, s ezen a napon én is kikapcsoltam egy kicsit. Megígértem ugyanis a gyerekeknek, hogy ott leszek a gyermeknapon, a ballagáson, és ha az óvoda felé járok, meglátogatom majd ?ket kés?bb is. A rendezvényre – amire a gyerekek családját is szívesen várta az óvoda – sokan eljöttek. Én kíváncsian, valamint kissé fél?n léptem be az óvoda ajtaján: vajon hogyan fognak fogadni a gyerekek, csak köszönnek majd, vagy odajönnek és megölelnek, örülni fognak nekem?

…rültek. Mindenki, akit?l számítottam rá, örömmel fogadott, rám mosolygott, megölelt, puszit adott, elújságolta az éppen aktuális történéseket. Nórika is ott volt az anyukájával, és a kis testvérével. Az anyukájával jószerivel még nem is találkoztam addig, a gyermeknapon beszéltem vele legel?ször. Elújságolta, hogy mennyire megszeretett engem Nórika, s hogy azóta is minden nap emleget, s esténként úgy fekszik le, hogy elmondja: ââ?¬Å¾Jó éjt anya, jó éjt apa, jó éjt Évike néniââ?¬Â¦Ã¢â?¬Â . Majdnem megkönnyeztem, mikor ezt hallottam. Hogy egy ilyen édes kicsi lány nekem a messzeségb?l jó éjszakát kívánjon minden napââ?¬Â¦ Az ember nem is gondolná, hogy kiben milyen nyomot hagy azzal, hogy egy aprócska részét az életének vele tölti el, odafigyel rá, és érezteti vele, hogy szereti ?t. Még most is összeszorul a torkom, ha rá gondolok.

Ezután Nórika következett. Leguggoltam mellé, s ? boldogan kezdte újságolni: -ââ?¬Å¾Megtanultam átlépni a pirosra!ââ?¬Â S én kérdem t?le: ââ?¬Å¾Milyen pirosra?ââ?¬Â -ââ?¬Å¾Hát a gumin! Te tanítottál meg gumizni.ââ?¬Â Ezután egy ártatlan kis szolid mosoly következettââ?¬Â¦ nem tudta, hogy mit adott ? most ezzel nekem. Célt és értelmet, hogy igen, megérte. Ez a kislány emlékszik, és nem felejtette el azt, amit én adtam neki: bátorságot és önbizalmat, s a ââ?¬Å¾gumizni tudás örömétââ?¬Â.

� 

Ã? Ã?  A mai nap találkoztunk újból. Meg sem gondoltam volna, hogy éppen itt futunk össze: a temet?ben, Ã? halottak napján. Egyszer csak felnézek, s egy kislány áll el?ttem, mosolygó arccal, csillogó szemekkel. Csak néz rám, s úgy t?nik, nem hisz a szemének. Köszöntöm:

Ã?  – Szia Nórika!

Ã?  ââ?¬â?? Szia Évi néni!

Ã?  ââ?¬â?? De örülök, hogy látlak, rég találkoztunk!

Ã?  ââ?¬â?? Megtanultam kötni!

Ã?  ââ?¬â?? Tényleg? De jó! És mit tudsz kötni?

Ã?  ââ?¬â?? Hát cip?f?z?t!

Ã?  Pompás! Nem csak emlékszik rám, a nevemet sem felejtette el, és még cip?f?z?t kötni is megtanultââ?¬Â¦ Ã?Å¡jból megígérem, hogy meglátogatom majd ?ket az óvodában, ám már jön is a kérdés a nagymamától.

Ã?  – Ismered ?t?Ã? 

Ã?  – Igen.

Ã?  ââ?¬â?? És honnan ismered?

Ã?  ââ?¬â?? Évike néni.

Ã?  Ezután én újságolom el, hogy a Nórikáék csoportjában voltam gyakorlaton. A nagymama tudta ki lehetek. Sokat emlegetett engem Nórika és sajnálta, hogy nem mentem többé. Elköszönünk egymástól, majd két különböz? irányba indulunk. A kislány még hátranéz, integet nekem, s én jó érzéssel a szívemben, mosolyogva megyek tovább. Nem is érkeztem sokáig menni, egyszer csak megfordulok, s Nórika a messze távolból integet. Én visszaintegetek, majd egy kis szünet, s újból integet, és látom, hogy mosolyog. Elkezd szaladni felém. ââ?¬Å¾Vajon tényleg hozzám szalad? Vagy csak az el?ttem közleked? nénikig vezet majd az útja?”

Ã?  Nem merek elindulni, csak nézem. Várom, mi történikââ?¬Â¦ és túlszalad a néniken, s már kitárt karokkal szalad… Elindulok felé, s épp csak annyi id?m van már, míg végigfut a fejemben, hogy ezt a kislányt én most felkapom, és magamhoz ölelem. No meg az is bevillan, hogy ez most teljesen olyan, mint a filmekben. Mint mikor egy szerelmespár szalad egymás felé, akik hosszú ideje nem látták egymást, vagy mint ahogy szül? és gyermeke közeledik egymás felé egy boldog pillanatban.

Ã? Ã? S akkor már ott volt a karjaimbanââ?¬Â¦

� 

Legutóbb szerkesztette - Koroknai Évi
Szerző Koroknai Évi 3 Írás
"...Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel a lelked, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked...." /Veronica A.Schoffstall/