Koroknai Évi Szerző
Vezetéknév
Koroknai
Keresztnév
Évi
10 év 3 komment

Volt egyszer egy óvoda, egy törékeny szöszke kislány, és egy gyakorló óvónéni:

� 

� 

� 

Két hónapot töltöttem a Dózsa óvodában. Szerettem oda járni, szerettem ott lenni, és egy-egy fárasztóbb nap után ââ?¬â?? mitagadás – hazajönni is szerettem. Nem volt könny? a gyakorlat, a mindennapos írásbeli felkészülés, és a tervezett dolgok megvalósítása sem. Valahogy mindig azt éreztem, bárcsak olyan ügyes és gyakorlott lennék már én is, mint a többi itteni óvónéni. Szerettem volna mindent egyb?l tudni; hogy mit és hogyan kell dokumentálni, hogy mit és mikor szabad csinálni, hogy melyik gyerekhez hogyan szóljak, hogy az óvónénik milyen taktikákat vetnek be egy-egy problémásabb helyzetben. Mi az, amit?l nekik könnyebb megoldani ugyanazt a helyzetet, ami nekem csak sokadik próbálkozásra, vagy olykor-olykor egyáltalán nem is sikerül. Próbáltam ellesni minél több ilyen kis praktikát, igyekeztem nyitva tartani a szememet és a fülemet, s nagyon tudtam neki örülni, ha egy kés?bbi alkalmazás során nekem is bevált az ellesett taktika.

Ã? Ã?  Nagyon a szívemhez n?ttek az ottani gyerekek. Legel?ször az a kislány, aki a ragaszkodóbbnál is ragaszkodóbb, és a bújósnál is bújósabb volt: Evike. A maga kis b?bájával hamar közel került a szívemhez, s sokszor el?fordult, hogy egy-egy bemondásán még napok múlva is elmosolyodtam, amikor eszembe jutott: mert hát ?t ne nevessék ki a gyerekek, amiért nem issza meg a vizet, ââ?¬Å¾mert az olyan ízetlenââ?¬Â, vagy amikor már maga sem tudta, hogy hogyan kedveskedjen, ââ?¬Å¾Évike nénikeââ?¬Â-nek szólított. Az els?k között az jut róla eszembe: kifinomult. Azt hiszem, nem egészen szokványos egy óvodás gyermekre ezt a jelz?t használni, ám rá kifejezetten illik ez a szó… és amit ez takar. ?t ugyanis igenis ââ?¬Å¾megsértettékââ?¬Â a gyerekek, ha olyat mondtak, ami neki rosszul esett. A nyári szünetben összefutottunk egyszer, mikor az anyukájával együtt bicikliztek. Beszélgettünk néhány percet, s fülig ér? szájjal jöttem haza a vásárlásból. Evike leend? kisiskolás létére úgy beszélgetett velem, mint egy kész feln?tt. Megkérdezte, kivel találkoztam a nyáron a csoportból, és elújságolta azt is, kik lesznek a csoportból az osztálytársai. Az anyukájától csupa kedves szót, és jókívánságokat kaptam, mondta: reméli, hogy sikerül elhelyezkednem, mert igazán óvónéninek való vagyok. 🙂

Ã? Ã?  Sorolhatnám még, hogy melyik gyerekhez milyen kedves élményem f?z?dik, ám ami miatt úgy gondoltam, írnom kell, az a másik kislány a csoportból, akihez a legkedvesebb élményeim egyike köt?dik: Nórika.

Ã? Ã?  Törékeny, sz?ke kislány, a korabeliekhez képest igen aprócska termet?, vékonyka leányzó. Egy április végi, vagy talán május eleji délel?tt az udvaron játszottunk, s Nórika félénken állt a lépeget?s gumisor els? gumiján, s a kezét nyújtotta, hogy segítsek neki. Gondoltam, mivel szeret engem, biztosan csak ki akarja vívni a rá való odafigyelést, és a vele töltött id?t, éppúgy, mint azok a kicsik, akiknek el?tte segítettem. Eszembe sem jutott, hogy nagycsoportos létére ne tudjon még egyedül gumizni. Utólag visszagondolva bánt is ez a dolog, mivel hol van az el?írva, hogy egy ilyen aprócska kislány, aki még bátortalan is, a rövid lábaival biztonságosan lépdeljen egyedül egyik gumiról a másikra. Mikor mondtam neki, hogy menjen egyedül, mert ? már biztosan tud úgy is menni, Nórika határozottan állította, hogy ? nem tud még gumizni. Elhittem neki, és melléálltam, fogtam a kezét. Nórika mosolygott, örült, hogy ha segítséggel is, de gumizik. Mentünk így néhány kört, s a nagyobb távolságra lév? gumiknál hóna alatt fogva ââ?¬Å¾átrepítettemââ?¬Â a kislányt egyik gumiról a másikra, vagy ha úgy gondolta, lelépett az egyik gumiról, majd fel a másikra, s indulhatott újra a menet. Néhányszori ismétlés után gondoltam, már megpróbálhatjuk úgy is, hogy én csendestársként nézem, hogyan megy Nórikának egyedül a lépdelés. Az els?vel nem volt gond, a fellépés egyszer?. Az átlépés még mindig félelmetesnek bizonyult. Ott álltam mellette és bíztattam. Magam is meglep?dtem, milyen hatásosnak bizonyult az els? két mondat, ami elhagyta a számat: ââ?¬Å¾Nórika, ne félj t?le, megy az neked már egyedül is! Szedd össze az összes bátorság cseppedet, és hadd lássam, hogy megy!ââ?¬Â ââ?¬Â¦ ezután bíztató tekintet, és egy mosoly, ami úgy t?nik, sokat segített. A kislány láthatóan törekedett arra, hogy bátorságot gy?jtsön, majd egy rövid id? – néhány másodperc – múlva egyedül indult neki a bizonytalannak. És igen, ment neki. Egyedül is. Ha véletlen valamelyikr?l lecsúszott, nem volt semmi baj, még csak bosszankodni sem bosszankodott. Minél hamarabb visszalépni, s leküzdeni az újabb ââ?¬Å¾akadályokatââ?¬Â, ez lebeghetett a szeme el?tt. Nem is igazán voltak már azok akadályok: baráttá váltak a gumik, játszópajtássá, akiknek társaságában szívesen tölti az id?t az ember lánya. S eleinte, amikor Nórika újból elölr?l kezdte a játékot, mindig megállt az els? gumin, várt egy kicsit, majd rám nézett, s közölte: ââ?¬Å¾összeszedtem az összes bátorságcseppemetââ?¬Â, s már el is indultââ?¬Â¦ Nehézséget csak egy dolog jelentett már: a két egymás mellett lév? gumisor egyikér?l átlépni a másikra.

� 

Ã? Ã?  A gyakorlati id?m lejártával tulajdonképpen hetekig ââ?¬Å¾beszorultam a négy fal közéââ?¬Â, s a záróvizsgára való felkészülés következett. Nem sok id? jutott erre, mindössze két és fél hét, úgyhogy feszített volt a tempó. Május vége felé eljött az óvodai gyermeknap ünnepe, s ezen a napon én is kikapcsoltam egy kicsit. Megígértem ugyanis a gyerekeknek, hogy ott leszek a gyermeknapon, a ballagáson, és ha az óvoda felé járok, meglátogatom majd ?ket kés?bb is. A rendezvényre – amire a gyerekek családját is szívesen várta az óvoda – sokan eljöttek. Én kíváncsian, valamint kissé fél?n léptem be az óvoda ajtaján: vajon hogyan fognak fogadni a gyerekek, csak köszönnek majd, vagy odajönnek és megölelnek, örülni fognak nekem?

…rültek. Mindenki, akit?l számítottam rá, örömmel fogadott, rám mosolygott, megölelt, puszit adott, elújságolta az éppen aktuális történéseket. Nórika is ott volt az anyukájával, és a kis testvérével. Az anyukájával jószerivel még nem is találkoztam addig, a gyermeknapon beszéltem vele legel?ször. Elújságolta, hogy mennyire megszeretett engem Nórika, s hogy azóta is minden nap emleget, s esténként úgy fekszik le, hogy elmondja: ââ?¬Å¾Jó éjt anya, jó éjt apa, jó éjt Évike néniââ?¬Â¦Ã¢â?¬Â . Majdnem megkönnyeztem, mikor ezt hallottam. Hogy egy ilyen édes kicsi lány nekem a messzeségb?l jó éjszakát kívánjon minden napââ?¬Â¦ Az ember nem is gondolná, hogy kiben milyen nyomot hagy azzal, hogy egy aprócska részét az életének vele tölti el, odafigyel rá, és érezteti vele, hogy szereti ?t. Még most is összeszorul a torkom, ha rá gondolok.

Ezután Nórika következett. Leguggoltam mellé, s ? boldogan kezdte újságolni: -ââ?¬Å¾Megtanultam átlépni a pirosra!ââ?¬Â S én kérdem t?le: ââ?¬Å¾Milyen pirosra?ââ?¬Â -ââ?¬Å¾Hát a gumin! Te tanítottál meg gumizni.ââ?¬Â Ezután egy ártatlan kis szolid mosoly következettââ?¬Â¦ nem tudta, hogy mit adott ? most ezzel nekem. Célt és értelmet, hogy igen, megérte. Ez a kislány emlékszik, és nem felejtette el azt, amit én adtam neki: bátorságot és önbizalmat, s a ââ?¬Å¾gumizni tudás örömétââ?¬Â.

� 

Ã? Ã?  A mai nap találkoztunk újból. Meg sem gondoltam volna, hogy éppen itt futunk össze: a temet?ben, Ã? halottak napján. Egyszer csak felnézek, s egy kislány áll el?ttem, mosolygó arccal, csillogó szemekkel. Csak néz rám, s úgy t?nik, nem hisz a szemének. Köszöntöm:

Ã?  – Szia Nórika!

Ã?  ââ?¬â?? Szia Évi néni!

Ã?  ââ?¬â?? De örülök, hogy látlak, rég találkoztunk!

Ã?  ââ?¬â?? Megtanultam kötni!

Ã?  ââ?¬â?? Tényleg? De jó! És mit tudsz kötni?

Ã?  ââ?¬â?? Hát cip?f?z?t!

Ã?  Pompás! Nem csak emlékszik rám, a nevemet sem felejtette el, és még cip?f?z?t kötni is megtanultââ?¬Â¦ Ã?Å¡jból megígérem, hogy meglátogatom majd ?ket az óvodában, ám már jön is a kérdés a nagymamától.

Ã?  – Ismered ?t?Ã? 

Ã?  – Igen.

Ã?  ââ?¬â?? És honnan ismered?

Ã?  ââ?¬â?? Évike néni.

Ã?  Ezután én újságolom el, hogy a Nórikáék csoportjában voltam gyakorlaton. A nagymama tudta ki lehetek. Sokat emlegetett engem Nórika és sajnálta, hogy nem mentem többé. Elköszönünk egymástól, majd két különböz? irányba indulunk. A kislány még hátranéz, integet nekem, s én jó érzéssel a szívemben, mosolyogva megyek tovább. Nem is érkeztem sokáig menni, egyszer csak megfordulok, s Nórika a messze távolból integet. Én visszaintegetek, majd egy kis szünet, s újból integet, és látom, hogy mosolyog. Elkezd szaladni felém. ââ?¬Å¾Vajon tényleg hozzám szalad? Vagy csak az el?ttem közleked? nénikig vezet majd az útja?”

Ã?  Nem merek elindulni, csak nézem. Várom, mi történikââ?¬Â¦ és túlszalad a néniken, s már kitárt karokkal szalad… Elindulok felé, s épp csak annyi id?m van már, míg végigfut a fejemben, hogy ezt a kislányt én most felkapom, és magamhoz ölelem. No meg az is bevillan, hogy ez most teljesen olyan, mint a filmekben. Mint mikor egy szerelmespár szalad egymás felé, akik hosszú ideje nem látták egymást, vagy mint ahogy szül? és gyermeke közeledik egymás felé egy boldog pillanatban.

Ã? Ã? S akkor már ott volt a karjaimbanââ?¬Â¦

� 

11 év 4 komment

 

Végre elkészült a kosárkám, amire régóta vágytam…

    Nagypapám nagyon régóta “vessz?zik”, s kicsi korom óta körülvett a kaskakötés birodalma. 

    Vessz?válogatás… Olykor derékmagasságig ér? vessz?halmok a nyáriban, melyeket kicsi koromban öröm volt átlépdelni, s papikám mellette ül a kis fekete széken, válogatja, hegyezi a vessz?t… Aztán kévékbe kötés, s mikor legközelebb dolgozik vele papa, már hangosabb a munka. Piff-paff, hallható a nagy kopácsolás, amint a kaska oldalának minden egyes vessz?köze kap egy-egy ütést, hogy s?r?bb legyen a fonás. Mert hát nem mindegy, milyen munka kerül ki a kezei közül, az csakis precíz, pontos munka lehet! Hiszen “A munka az élet sója, romlástól megóvja, csak az, aki nem hever, várhat áldást és sikert!”.

    Ezt én is megtanultam t?le, s mindig nagyon büszke vagyok, ha t?le kapok dicséretet. Ez nekem a legnagyobb érdem. Ha kertet kapálok, ha kidudvázom a szamócást, vagy rendberakom az udvart, mindig azt tartom szem el?tt, olyat csináljak, hogy azzal papa is elégedett legyen. Mert ez már egy mérce. Ha ? helybenhagyja, akkor az úgy van jól, ahogyan.

    Egy kis érzelmi “kicsapongás” után visszatérve a kaskakötéshez: nagyon sokan jöttek ide anno. Hozták a vessz?t, hogy egy-egy kaska elkészítésének fejében ?k is, papa is jól járjanak. Egy ideje már nem foglalkozik papa a vessz?zéssel, elég a jószágokat, s a kertet rendben tartani, valamint intézni a mindennaposakat, bevásárolni, ide-oda menni, rokonlátogatások, barátlátogatások rendszeres id?közönként, mert hát az ember ezt sem hanyagolhatja el. Igen, ? még ehhez szokott. Mi már, sajnos, nem, s gyakran felmerül bennem a kérdés, miért hanyagoljuk el a mai világban a hozzánk közelállókat? A legjobb barátn?mmel néhány utcányira lakunk csak egymástól, mégis olyannyira elhanyagoljuk egymást, hogy jószerivel már csak véletlenül futunk össze, s a beszélgetés is leginkább csak az internetes társalgás szintjén valósul meg. H a azonban találkozunk, olyan, mintha nem is telt volna el közben annyi hosszú hét; s úgy csacsogunk bármir?l, mint mindig. Nagyon sok emlék f?z minket egymáshoz, s sosem érzem azt, hogy távol állna t?lem. Olyan, mintha mindig velem lenne. A sok év alatt olyannyira közel kerültünk egymáshoz, hogy bármikor fordulhatunk egymáshoz ?szinte szavakért, baráti jótanácsért. Ez az, ami igazán biztonságot nyújt.

    A minap jött papához egy bácsi, vessz?t hozott volna. Mondta, milyen szép vessz?je van, hadd hozza már ide, s papa pedig készítsen kaskát bel?le. Els?re természetesen beleegyezett volna papa. Jó, hadd hozza, odaadom neki azt a kaskát, ami van, magunknak meg majd csinálok ebb?l a vessz?b?l. Jut is, marad is… A bácsi hozta is a vessz?t utánfutóval, de papa végül mégsem vállalta el. Van neki ugyanis egy “kisaranyosa”, aki lebeszélte a vállalt pluszmunkáról, ami tény, nem hiányzik már neki. Nagyon sok munka van a kaskakötéssel, s a kérges kezeknek nem hiányzik már az ilyesféle megterhelés. Hozzá van azonban szokva papa, hogy senkinek se mondjon nemet. ? megy ide, megy oda, segíteni a barátnak, a testvérnek, az unakaöccsnek, mindig lehet rá számítani. Nehéz neki elfogadni, hogy nem fiatal már, s hajtja a megszokott viselkedésforma: segíteni mindenkinek, hasznosan tölteni az id?t, szépet kiadni a kezei közül. Elment tehát a bácsi, s vitte a vessz?t is, mert mama mondta: “Hát nem hiányzik az már neked! Más alszik, pihen, neked meg mindig csak a munka!” Mondta aztán papa, hogy megkönnyebbült, hogy nem vállalta el. Bár ha rajta múlott volna, biztos nem így lett volna, de ? is megörült neki, hogy nem kell hogy normára menjenek a dolgok, nincsen teher a nyakán, hogy “ezt meg kell csinálni”. Mert ugyebár itthon, ha akarja az ember, elvégzi a dolgát, ha nem, akkor kés?bbre hagyja – nem tartozik senkinek sem elszámolással.

    Mindezek ellenére ugyanazok a kérges kezek, amelyekre való tekintettel nem vállalta el a pluszmunkát, készítettek ma nekem egy nagyon szép, formás kis kosarat. A “kisunokámnak, mert megérdemli, egyemmeg”. Néhány hónapja kitaláltam, hogy jó lenne nekem egy vessz?b?l font kosár a szobámba, amiben az ovihoz szükséges dolgokat tarthatom, melyekt?l már roskadozik az íróasztalom. Fonalakat tehát, filcanyagot, gyapjút, szalagokat… El?ször a piacon néztem, milyen árban vannak, van-e olyan, amilyet én elgondoltam, s szépen vannak-e elkészítve. Amikor itthon mondtam, hogy mit is szeretnék, papikám egyb?l rávágta, hogy “majd’ megcsinálom én neked!”. Anyuval közben kiterveltük, hogy veszek egyet a piacról inkább, hiszen nem egy ökör ára, s ne terheljük vele papát. Néhány nappal kés?bb azonban kimentünk papával a piacra, s láttam is kedvemre való kosarat, dehát “ó, hát ezt én is meg tudom csinálni, minek adnál érte pénzt, igaz, olyan hajlítás nem lesz benne, nem baj? Mert én olyat nem tudok, akik ezt csinálják, azok formára kötik, úgy, mint én a korsót. Én csak ilyen egyeneset tudok, de megcsinálom én ezt neked, akkorára, amekkorára akarod! Na, jó lesz?” Eltelt ugyan néhány hónap, mire a sok ?szi munka után kezdett kilátszani papa a munkák hegye mögül, de így télire beérett a dolog. Melegbe, a nyáriba behúzódva kiválogatta papa a hozzávaló vessz?t, beáztatta, hogy megpuhuljon, jól lehessen vele dolgozni. Elkészült legel?ször a kosárfenék, a mai nap pedig a kosár oldala is, s már csak a teteje hiányzik. Kicsit ugyan öblösebb lett, mint amilyenre eredetileg gondoltam, ám ez az én hibám, én mondtam ugyanis, hogy legyen még egy kicsit nagyobb a kosárfenék, mert ne legyen már olyan kicsi, hogy’ úgy nézzen ki, mint egy kuka. Így végülis inkább egy kisebb hordóra hasonlít a kosárkám, de az enyém, s nagyon fogok rá vigyázni. Néhány napot várnom kell még, hogy a szobámba kerülhessen, ki kell még ugyanis száradni a vessz?nek, ami beletelik úgy öt napba, aztán lelakkozzuk, s még azután is száradnia kell. Végül, ha ezzel már mind megvagyunk, veszek bele valami nagyon szép, kedvemre való anyagot, s megkérem anyut, hogy varrjon bele nekem bélést, hogy egy igazán szép, kedves kis bútordarab díszíthesse a szobámat. Ahogyan anyut ismerem, ezt szívesen meg is teszi majd, hisz’ ? is szeret a kedvemben járni, s örülni annak, hogy örömet szerezhet.

    Tudom, hogy mindezt szeretetb?l kaptam, s ezért mindennél nagyobb értékkel bír a szememben.

 

11 év 5 komment

A cím alapján írásom egy személyiségfejleszt?, vagy önismereti tréning jelmondata is lehetne, LEHETNE…

 

  

Az élet számos helyzetben állít minket döntés elé, s egy-egy ilyen szituációban bizony gyakran elgondolkodunk azon, hogy mi lenne a helyes. Gyakran kérjük más emberek véleményét; olyanokét, akiknek szavát sokra tartjuk; hisz’ a tanácsot, a meger?sítést mindenki várja. Ahogyan egy kisgyerek kérd?n néz rád, hogy te mondd meg, mit lehet és mit nem; vagy ahogyan te is várod rokonaid, barátaid véleményét egy-egy üggyel kapcsolatban…mind-mind tetteink esetleges negatív következményeit próbáljuk elkerülni; netán osztozni a ránk háruló felel?sségen.

   Kérdések felmerülése, latolgatás el?zi meg a kimondott szavakat, megcselekedett tetteket; s ki tudja, jól döntünk-e? A végs? döntés a mienk, s kés?bb mi magunk jövünk rá: hogyan kellett volna…

   Más emberek ügyében persze könnyebb okosnak lenni, olyankor gyakran egy szempillantás alatt vágjuk rá: mit és hogyan…Én épp a minap gondolkodtam el egy ismer?s pár szakításának kapcsán, melynek okát kérdezve azt a választ kaptam: “Elmúlt köztünk a szerelem; mi nagyon sok id?t töltöttünk együtt, s rájöttünk, hogy megszokássá vált az együttlétünk.” A kapcsolat jó’ két évig tartott. S mindössze ennyi jelentené a végét? Akkor mi a titka a 30-40-50 éve tartó házasságoknak? Hisz’ ?k is sok id?t töltenek együtt. Meg is szokják egymást, problémájuk is adódik olykor…Mégis együtt, EGYÜTT élnek!

   Hiszen, ha néhány évente új párt keresünk a tökéletesség reményében, s hogy újraéljük a friss kapcsolat adta intenzívebb érzéseket, akkor ki lesz az, aki jól ismer minket; aki tudja, mit nyújtson, hogy boldognak lásson; aki magabiztosan kínál borsólevessel, rántott kafiollal, vagy bármilyen csokoládéval – hisz’ tudja, hogy szeretem 🙂 – ; s aki kérésre felsorolja az összes jó és rossz tulajdonságot, amit bennem lát?! Igen, a rosszat is…mert azt is tudja: ISMER…

   Sok múlik egy-egy ilyen döntésen, s a “mi lett volna, ha”-kon való elmélkedés bár felesleges, mégis mindig túlesünk ezen is, mert szükségünk van rá…számomra például mindig ez után zárul le egy döntési helyzet, amikoris nyugtázom a történteket.

   S ha már az imént kikötöttünk a párkapcsolatok mezején, lenne néhány gondolatom egy másik kapcsolathoz f?z?d?en is, mely érdekes, s elgondolkodtató. Egyik lányismer?sömnek azt mondta a fiú: “Te már nem olyan vagy, mint régen. Amikor megismertelek, folyton nevettél, mosolyogtál. Öröm volt veled lenni… Megváltoztál, és hiányzik a kacagásod, a vidámság, ami körülvett téged.”Megváltoztál… – a megismerkedésük után úgy’ két évvel hangzott el a lány számára sért?, s elgondolkodtató kijelentés. Igaz volt, mitagadás. ? is elismerte…

   De hisz’ hogy is ne változott volna? A fiúval való kapcsolata is változott. Az id? múlásával a lány egyre közelebb állónak érezte magához a fiút, s már le merte tenni gondjait vállára; elmondta, hogy mi történt vele aznap…jó is, rossz is, mint mindannyiunkkal… S a fiú számára már nem t?nt olyan vonzónak a lány; aki ugyanaz, s mégis “más” volt, mint akit megismert.

   Ha ez a fiú egyszer hátára kapja batyuját, s nekivág a nagyvilágnak; hogy megkeresse a lányt, aki örökké jókedv? és vidám – olyan, amilyen neki megfelel? lenne -, akkor kívánok neki egy akkora batyut, melybe egy egész életre való hamuba sült pogácsa belefér…

 

 

Koroknai Évi Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.