Fecske Panna : Angelique

 

 

Üres az Andrássy úti kávézó terasza, amikor megérkezem. Mi tagadás, nekem sincs kedvem helyet foglalni a nyirkos székeken, de végül az egyik szöglet napos felére ülök. Lassan tizenegy óra, kicsit izgatottan várom riportalanyom. Közben jön a pincér, és én kérek tőle egy jó nagy adag forró csokoládét, tejszínhabbal. Körülöttem jönnek-mennek az emberek, a hétfői megszokott rohanásban.

   Megérkezik a rendelésem és vele együtt az is, akire vártam. Már akkor kiszúrom, amikor kiszáll a fehér Audiból, önmagában csak az érkezéssel is felhívhatta magára bárki figyelmét, olyan ügyesen és gyorsan parkolt a felszabaduló helyre. Az apró már előre kikészítve a markában, lerendezi a parkoló automatát és egyenletes léptekkel igyekszik felém. Arcán hatalmas napszemüveg, csokoládé színű, vállig érő, egyenes haja körülöleli. Sötétkék, kord blézert és krémszínű pulóvert visel, hozzá szűk farmert bokacsizmával. Semmi flanc, semmi kirívó divatmajomkodás. Süt belőle az elegancia.

   Ahogy odaér hozzám, lekapja a napszemüvegét és elmosolyodik. Nő létemre nem szégyellem bevallani: gyönyörű. Szabályos arc, finom orr, íves ajkak, gyöngy fogsor és mindennek az éke a tekintete, nagyon szép árnyalatú, meleg barna szeme van. Nyújtja a kezét, kézfogása erős és határozott.

 Örülök, hogy eljöttél – mondom, miközben helyet mutatok magammal szemben. – Tulajdonképpen tartottam tőle, hogy nem így lesz.

 Megbeszéltük – feleli.

Igen, megbeszéltük. Egy őrült pillanatomban az internetet böngészve bukkantam rá a hirdetésére, escort szolgáltatást ajánlott és egy weblapot. Ellátogattam az oldalára és elcsodálkoztam, igényes, ízléses oldal, a szolgáltatás széleskörű és igen pikáns. A lány pedig, Angelique, káprázatosan szép és pofátlanul fiatal.

 Hol kezdjük? – kérdezi.

 Ahol szeretnéd, igazából zavarban vagyok. Az ilyenkor szokásos formulák nem igazán illenek ide, tisztában vagyok például, hogy diktafont nem használhatunk. Úgyhogy majd fejben jegyzetelek. A végén pedig megbeszéljük, mi jelenhet meg a cikkben, oké?

 Rendben. Azért kértem, hogy idekint beszélgessünk, mert ilyenkor már ritkán akad társaságunk a teraszon. – mosolyog.

 Tehát, hány éves vagy?

 Tizenkilenc.

Mióta csinálod…

 A hostesskedést? Tizenhét éves korom óta.

 És az escortot?

 Azt is – feleli nyugodt hangon. – Akkor kerültem a fővárosba, utolsó éves gimnazistaként, kollégiumba. A szüleim nagyon rendes, dolgos emberek, de Budapesten nem olcsó a diákélet. Nekem pedig sosem volt pénzem. Néha egy-egy szükséges könyvre is hónapokat kellett várnom, hogy az anyám küldjön rá pénzt.

 És, hogy kerültél ebbe a körbe?

 Volt egy szobatársam, ő már tizennyolc évesen és több mint egy éve csinálta, mellette modellkedett is. Egy alkalommal, amikor beszélgettünk az anyagi problémáimról, felajánlotta, hogy kísérjem el őt egy rendezvényre. Angolul már akkor is jól beszéltem, azóta franciául és olaszul is tudok. Egy részvénytársasági buli volt, sok magyar és még több külföldi vendéggel. Mind jólszituált üzletemberek voltak  – rám pillant. – A barátnőm, nevezzük Noéminek, kölcsönadott egy nagyon dögös ruhát, tűsarkút húzott rám és kifestett. Közben egy szót sem ejtett arról, mit kell majd csinálnom. De ne gondold, hogy valami romantikus felháborodással jelenetet rendeztem és elrohantam! – a mosolya kissé cinikus.

A pincér végre felfedezte, hogy a teraszon szaporodott a létszám, így felveszi a rendelést, teát kér, sok citrommal és mézzel. Közben előhalássza hatalmas táskájából az iphonját, kirakja kettőnk közé az asztalra. Összevillan a tekintetünk. – Ebben a szakmában mindig készen kell állni…

A pincér elmegy, mi pedig türelmesen várjuk a visszatértét, nem akarom sürgetni, hogy folytassa a történetet, így inkább még jobban megszemlélem. Apró ékszereket visel, fülbevalója, nyaklánca, gyűrűje diszkrét, mégis süt róluk, hogy drágák, méreg drágák. A bal kezén aranyóra. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy így látogat haza a szüleihez. Megjön a tea, megköszöni, majd tenyere között tartva a bögrét folytatja.

– Szóval nem rohantam el. Igazából tőlem nem vártak el semmit, csak hogy szép legyek és mosolyogjak. Noémi volt ebben a profi, ő már nyíltan szórakoztatta a vendégeket. Éjfél körül, amikor a társaság java része már részeg volt, a barátnőm magához intett és megkérdezte, hogy meddig megyek el egy kis pénz kedvéért. Megkérdeztem tőle, hogy mennyi pénzről van szó, a választól kis híján elájultam. Ezer euró. Azonnal rávágtam, hogy bármeddig. Akkori árfolyamon az közel kétszázötvenezer forint volt… Noémi elment és egy magas, középkorú férfival tért vissza. Jól nézett ki és nem is volt részeg. A szobába menet már kissé ijedt voltam. Persze nem a szex miatt.

Végül nem történt semmi baj. Azt nem mondanám, hogy jó volt, de el lehetett viselni, a pénzt pedig azonnal megkaptam. Azon a karácsonyon volt télikabátom és új csizmám, amikor hazautaztam a Nyírségbe anyámékhoz. Nekik azt hazudtam, hogy a McDonald’s-ben dolgozom.

 Tizenhét éves voltál, nem gondoltál arra, hogy valóban inkább a McDonald’s-ben dolgozz?

  Nem.

  De azt tudtad, hogy amit teszel, az mindkét félnek büntetendő cselekmény?

  Persze. Nem mondtam még neked, joghallgató vagyok. Az ELTÉN. Levelező tagozatos, félévente közel négyszázezer forint a tandíjam. Ezt a Mekis fizetésből aligha tudnám kifizetni.

 Van diákhitel is – szúrom közbe, villan a szeme és csúfondáros mosolyra húzódik a szája.

 Akárhogy próbálkozol is, nem áll jól neked ez az ironikus felhang.

 Bocsáss meg…

 Semmi baj! Ne szabadkozz. A többség itt a nyílt utcán megkövezne, ha megtudná, miből tartom fent magam… Ez egy ilyen világ, ámítás, csillogás és hazugság. Szerinted én otthon felvállalom? Az apám kitekerné a nyakam.

 De nehéz lehet eltitkolni, hogy jól élsz – felelem.

 Nem titkolom, úgy tudják, van egy barátom, akitől az ajándékokat kapom.

 Ez azért kissé ellentmondásos, a mai világban semmi sincs ingyen.

 Persze. Viszont, amit nem tudnak, nem fáj, és ők nem akarják tudni. Szóval, ahogy mondtam egy szobatársnőm révén kerültem ebbe a világba. Majd szépen kialakult az egész, magától. Körülbelül egy fél év alatt saját ügyfélköröm lett, kézről kézre adogattak maguk között, bár ezt inkább másképp fogalmaznám meg. – nevet, szabályos fogsora villog a gyenge napfényben. – Egész jó árfolyamom lett. Majd jött a weblap, bár az igazat megvallva, abból nagyon keveset profitálok. Ugyanis nem szeretek így dolgozni, ismeretlenül. Nem mindegy, az ember kit enged be a lakásába, főleg egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben.

 Ebben egyetértünk. Akkor javarészt üzletemberekből áll a vendégköröd?

 Igen.

 Szép autód van. Saját? – kérdezem.

 Nem. Az egyik vendégemé, a cége nevén van. A kocsit, a benzint, a fenntartás költségeit mind ő fizeti. Egyedül a lakásom az enyém.

 Mennyi idő alatt gyűlt össze annyi pénzed, hogy lakást vegyél?

 Tulajdonképpen tavaly nyáron. Kimentem Franciaországba dolgozni. Ez egy külön történet! Képzeld el, egy egész kis kastélyom volt a Loire völgyében. Igaz, hogy egészen icike-picike, de júniustól augusztusig az enyém.

    Látom a lelkesedést a szemében, végül is, még gyerek.

 Ott is több kuncsaftod volt? – szúrom közbe.

 Vendég. Nekem csak vendégeim, vagy ügyfeleim vannak. Kuncsaftja a hetes melletti kurváknak van.

 Nem akartalak megbántani.

 Nem bántottál meg, szakmai tényeket közöltem. De egyébként nem, ott végig csak egy emberé voltam. Egy dúsgazdag szaúdi milliárdosé. Az övé volt a kastély is, körülötte hatalmas birtokkal. Összességében százezer eurót kaptam, három hónapra.

Halkan füttyentek, összevonja a szemöldökét. Egy kicsit mintha elfelhősödne a tekintete, belekortyol a teába, majd ránéz a telefonra – pótcselekvés -, konstatálom.

 Megbántad?

 Azt igen. Brutális három hónap volt. Nem hiába mondják a Dubai-ból hazajött lányok, hogy maga volt a pokol az ott töltött idő. Nekik más véleményük van a nőkről és magáról a szexről is. Csak a nyilvánosság felé léteznek tabuk, egyébként a lehető legdurvább, legmerészebb és legperverzebb dolgokat képesek kérni, vagy megtenni veled. Az első pár hét jó volt, Párizsba jártunk vacsorázni, udvarias volt, bőkezű, rengeteg ajándékot kaptam. Persze a szex már ekkor is brutális volt, ők majdhogynem fáradhatatlanok, nem vetik meg a drogokat sem. Én csak annak örülök, hogy engem nem lőttek be egyszer sem. Amik ott történtek megérnek egy külön történetet, hidd el, senkinek sem kívánom. Viszont nagyon jól jártam azzal az úttal.

Megcsörren az iphone, felkapja, majd átváltozik az arca, a hangja mézédessé és gügyögővé válik. Olaszul beszélget, túláradó kiejtéssel és mozdulatokkal, mintha ott sem lennék. Egy szó üti meg a fülemet. Euró. Az üzlet gyorsan megköttetik, ő pedig leteszi a telefont. A pillantás, amellyel rám néz egyszerre kihívó és szomorú.

 Most el kell mennem. Az egyik olasz ügyfelem jön hozzám. Az egész délutánt vele töltöm. Tudom, hogy alig volt lehetőséged kérdezni, ezért, ha akarod legközelebb is találkozhatunk. Jól esik elmondani. Ez valami olyasmi, amit bárkinek nem lehet, rajtad keresztül viszont mégis elmondhatom mindenkinek. Az emberek ítélkeznek, pedig ha mélyen magukba néznek, mindenki eladja magát. Vagy így, vagy úgy. Az én munkám pedig már ősidők óta létezik. Volt, amikor meg is becsülték.

Megint mosolyog, ahogy feláll, összeszedi a cuccait, én pedig magamhoz intem a pincért, hogy fizetnék.

 Hagyd csak! Maradj még, meghívtalak, idd meg a forró csokid, eddig még hozzá sem nyúltál, annyira elmélyültél! Várom a hívásod. Legközelebb talán elmehetnénk egyet shoppingolni, tudok néhány nagyon jó butikot!

Felkapja a napszemüvegét és két puszit nyom az arcomra, ahogy régi barátok között szokás, és amilyen közel kerültünk most ebben a röpke órában egymáshoz, akár barátok is lehetnénk. Nézem, ahogy eltáncol a fehér Audiig, onnét még visszainteget, én pedig belekortyolok a jéghideg forró csokiba. Fintorgok. Lassan én is megyek, eladom magam. Pontosabban a cikkemet.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.11.09. @ 10:10 :: Fecske Panna
Szerző Fecske Panna 250 Írás
Lehetne ide sok mindent írni, de a mi voltam az már nem érdekes, ami vagyok az még képlékeny, ami leszek azt még nem ismerem...