Sonkoly Éva : Napsütésben

Idő kell amíg megértem… *

 

Kedvenc évszakom az ősz. Az indián nyár tekintetű, napsugaras mosolyú. Ebben az évben kevés ilyen nap volt. A mai szép kár lenne otthon maradni egy szabad délutánon.

Viszonylag közel a park, még működik a csobogó szökőkút. Leülök egy napsütötte padra. Semmit nem hoztam magammal csak a gondolataimat a színes fákról, lassan hulló levelekről, az életről.

Lehunyom a szemem, hallgatom a vízcseppek halk zenéjét.

Árnyék vetül rám. Felnézek. Ezüstös hajú, mosolygó, életvidám férfi áll előttem. Kezében újság.

— Van itt egy szabad hely? — kérdezi. Csendben bólintok és csodálkozva nézek rá, van még pár üres pad. Gondolom magányos. Nincs kedvem beszélgetni. Lehunyom a szemem újra. Hallom az újság zizegő lapjait.

Olvas — gondolom. Jó ez így.

— Bocsánat, ha zavarom — szólal meg kis idő múlva. — Szeret olvasni?

— Szeretek — mondom kedvetlenül —, de most pihenni jöttem. Kellemes az őszi napsütés.

— Az ősz… — sóhajt — van valami különös varázsa… — Hallgat.

— Egyedül él? — töri meg a csendet. 

Bosszankodom. Nem akarok ismerkedni, most nem! Bólintok.

— Annak is megvan a szépsége, bár nem sok örömet tartogat…

— Bölcs gondolat — nyugtázom. Visszakérdezek.

— És ön?

— Én már fél éve egyedül vagyok. A feleségem elutazott.

— Olyan hosszú időre? — nézek érdeklődve.

— Igen. Az Antarktiszra ment.

— Irigylem. Én is szeretem a tiszta fehérséget, a végtelen havas tájat. A hideget kevésbé, mégis szívesen elmennék oda.

— Akkor is, ha tudná, hogy ki váltotta a beszálló kártyáját?

— Ha nem én fizetem az utat akkor még inkább — nevetek rá.

— Alig hiszem — válaszolja — az övét a Hospis-háztól kaptuk.

Mosolyog. Összehajtja az újságot, feláll, kedvesen elköszön.

 

Nézek magam elé. Idő kell, amíg megértem. Látom magabiztos távolodó alakját a fasorban a rozsdás gesztenyefák árnyékában.

 Csak egy utazás. Így is lehetne gondolkodni erről, de nem merünk. Félünk az ismeretlentől?

 

Legutóbbi módosítás: 2010.10.14. @ 15:06 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 578 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"