Rózsa Ibolya : Látomás, vagy találkozás?

Különös történet…*

 

 

 

 

Attól messzebb már nem tudott hajolni… s nem is akart már szagolni sem, hallani sem, sőt látni sem színeket, sem álmokat, ám egyszer mégis… túlette magát vacsorára és túltette magát a boron, vagyis nem ivott egy kortyot sem aznap, mert már látta az arcán az alkoholizmus jegyeit…

Éjszaka volt és puha az ágya, ölelte dunnája, párnája kedvesen duruzsolt a feje alatt; s akkor álmodott: régi kedvese ölelte s ő elsuttogta néki karjaiban, mennyire boldog, amikor így hozzábújhat… Azután váltott az álomkép, eltűnt a kedves, egyedül maradt, valamilyen kihalt, üres lépcsőházban lépkedett, de nem gyúlt villany… Sötétség mindenütt, csak tapogatta a falakat, a kapcsolót… S akkor egy árny mozdult, hangtalan, felé közeledett félelmetesen és ő megijedt, sikoltani akart, de nem jött a hang… Rettegett kegyetlenül, hogy eléri az az árny, olyan tömény sötét volt, borzongató és hideget hozott és el akarta kapni s már fulladt is és remegett és menekült, lihegett föl, föl a lépcsőkön, csak el ne érje az az idegen. Nyirkos lett hirtelen minden, elöntötte a jeges veríték… Felébredt. Óriásit sóhajtott, tudatánál volt végre, nyugtatta magát, csak álom az egész, itt fekszik az ágyában, bár lucskosan, de semmi vész, csak rossz álom az egész…

S akkor: hideg fuvallatot érzett ismét s valami… valami mintha mozdult volna a szobában… egy árny… tömény feketén.

— De hiszen véget ért, nem, már nem álmodom, itt vagyok az ágyamon, felébredtem, ez az otthonom, nincs itt senki… Hiába a higgadtság?

Lát valamit… valakit a szoba sarkában: csuklyában kicsi fekete alakot, közelít, szemei helyén két karika, mintha a lemenő Nap színében izzana… S még egy… S még egy… Hárman lennének? Kit vesznek körbe? Úristen! Férje ágya mellett sokasodnak, vinnék őt magukkal! Hiába alszanak külön ágyban, ennyire nem utálja, hogy hagyná éji gonoszságra elrabolni; mert érte jöttek, vitték volna, de nyomban üzent nékik — száját nem bírta nyitni, de gondolatban haragosan, erősen rájuk ripakodott:

— Ne merészeljétek! Nem engedem! Nem vihetitek őt el, ne bántsátok, nem ártott senkinek! Ne érintsétek, szeretem őt!

S ekkor szívében forróságot érzett s már csöppet sem félt s kiugrott az ágyból és nem számolt a „túlerővel”, feléjük iramodott és elszántan hessegette őket — még mindig szavak nélkül, a gondolataival, de megértették őt. Elillantak, köddé váltak, mint kik ott sem jártak, mintha látomás lett volna az egész jelenség. Férje felébredt, ő hozzásimult s egyre azt hajtogatta:

— Ne félj, nem hagylak… nem vihetnek el, nem engedlek, még maradnod kell!

— Mi az kicsim, rosszat álmodtál? — kérdezte bágyadt hangon a férj, majd így folytatta:

— Milyen jó, hogy idejöttél mellém, úgyis rég aludtunk már együtt…

 

 

Nem én fázok.

A lakás didereg.

A falak hidegek.

Kemény átok.

 

Legutóbbi módosítás: 2010.10.12. @ 12:48 :: Rózsa Ibolya
Szerző Rózsa Ibolya 113 Írás
Előbb a part fogyott el, aztán az éj, aztán az üresség s ami eztán volt, ott kezdődött. /Weöres Sándor/