Most, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy röviden vázolva leírjam életem rövid történetét, csak azért teszem, mert az élet folyamán arra se volt id?m, hogy még csak nagyjából is tájékoztassalak benneteket az alább következ? eseményekr?l. Arra már ti is emlékeztek, hogy mindig korán kel? és kés?n fekv? ember voltam, és a családi beszélgetésekre sosem volt id?. Életem nagy részét gyermekkorom óta nehéz fizikai munkával töltöttem. Az élet bizony sokszor nagyon mostoha volt hozzám, de hála Istennek, ? mindig adott er?t és kitartást, hogy szembe merjek nézni a sorsommal, és sosem csalatkoztam.
Igaz, nem adhattam meg nektek azt, amit ti adtok gyermekeiteknek. Összehasonlítani sem lehet az én gyermekkoromat a ti gyermekeitekével, de még a tieitekkel sem. Én gyermekkoromban nem ismertem játékot, nem örülhettem névnapi és karácsonyi ajándékoknak, ilyenek akkor nem voltak. Egyedüli örömöm, ami volt és amire emlékszem: egy citera, meg egy rongyból, spárgával bekötött labda. Nyári id?ben a hónom alá vettem és egy jó öreg bácsival (Marci bácsinak hívták) és az ? unokájával minden reggel elmentünk a pataki várkertbe sétálni. Oda is a csak a Marci bácsi jóvoltából mehettem, mivel neki szabad bejárása volt oda. Valamikor, fiatal korában a herceg parádés kocsisa volt. Leültünk a padra a kertben, citeráztam, labdáztunk a rongylabdával, aztán ha meguntuk kerget?ztünk.
Egyszer a herceg arra sétált a feleségével és lányával. Magas ?sz hajú, de egyenes, feszes tartású ember volt, feleségét pedig szintén ?sz hajú, jóságos tekintet? asszonynak véltem. Mikor meghallotta a citera hangját, de inkább azt hiszem, meglátta szegényes foltos ruhácskámat, mezítelen lábamat, odalépett hozzám nagy félelmemre. Magyarul egy szót sem hallottam a szájából, de mint gyerek (lehettem négy éves), fel sem fogtam, milyen nyelven beszél. Mi nem úgy n?ttünk fel, mint a mai gyerekek, nem volt tévé, de még rádió sem. Elég az, hogy Marci bácsi valamit értett abból, amit nekem mondott. Azt kérte: Citerázzak neki, játsszak pár nótát. Nem voltam fél?s gyerek, csak azért tartottam t?le, mivel az ? kertjükben voltam, ahová senki ember fia be nem léphetett. Elég az hozzá, eljátszottam a „Nem vagy legény Berci”, a „Márványk?b?l van a Tisza feneke, a Fekete g?zösnek csattog a kereke”, s még egynehány nótát. Egyszerre mind a ketten közelebb léptek hozzám, megsimogatták borzas fejemet, a néni még magához is szorított. Istenem, milyen jól esett ez az én gyermeki szívemnek.
Azt hiszem, ezért is tudok ennyire visszaemlékezni rá. A herceg kivette bels? zsebéb?l a nagy b?r pénztárcáját és egy marék papírpénzt tett a citerám húrjaira, amit én illedelmesen megköszöntem. Miután elmentek, Marci bácsi a zsebébe tette a pénzt, hisz nekem még zsebem sem volt a kopott ruhámon. Hazaindultunk. A kapunknál Marci bácsi két kis kezembe nyomta a pénzt és beküldött, de megállt a kapuban és várt, míg beérek. Édes jó anyám mindjárt meglátta a kezemben a pénzt, mikor odatettem a dikóra.
– Szent Isten! Honnan vetted ezt! – kiáltott fel összecsapva a tenyerét. De már azon nyomban szaladt Marci bácsi után, hisz gondolta, nem járhat messze az öreg. Nem is ment sehova, még ott ált a kapuban, mintha tudta volna, hogy édesanyám nem nyugszik bele az én mesémbe: honnan szereztem a pénzt. El is mondta szép sorjában, aztán engem is meghallgatott. Láttam, jó anyám szeme könnyes lett, de nemsokára az enyém is. Mert bizony nem küldött a boltba, hogy vegyek magamnak érte cukrot, pedig ott volt a bolt a szomszédban, még egy k?hajításnyira sem. Inkább gyorsan felöltözött és ment a városba, de sietnie kellett nagyon, hisz még két kisebb testvéremre nekem kellett vigyázni addig, valahányszor távol volt. Vett nekem, és még két lánytestvéremre egy–egy öltöny ruhát, és cip?t is hozott, meg egy csomó fehérsárga cukrot. Már tovább nem sírtam, csak örültem az új ruhának és cip?nek. Ezzel ki is merült szép gyermekkorom öröme, amit köszönhetek Herceg Windisgratz Lajosnak és jóságos feleségének.
Most már öreg vagyok, de még nem tehetetlen. Megpróbálom leírni röviden, de ?szintén a valóságak megfelel?en, nem kitalálva és felnagyítva életem egyes mozzanatait, és akkor talán ti is jobban megértitek, hogy miért voltam néha talán durva egy kicsit. Nem bocsánatot akarok kérni t?letek. Hatan voltatok és vagytok gyermekeim (egy meghalt), igaz egyik?tök sem kéredzkedett a világra, de hát nekem csak két karom volt, és amire támaszkodhattam, az édesanyátok két karja, semmi több. De lássuk a következ?ket.
Életem röviden megírt története – 1. rész
1917. szeptember 17.-én születtem Sárospatakon, mint szüleim él? gyermekei között a hetedik. Vagyis édesanyám tizennégy gyermeket hozott világra és ebb?l öt, még csecsem?korban meghalt, így maradtunk kilencen. Édesapám és Édesanyám egyszer? kisbirtokos szül?kt?l származtak. Az akkori id?khöz viszonyítva ?k még jómódban éltek, s ahogy hallottam, nagyapám udvarából négy ökör és négy ló járt ki, ami nem a szegénységet jellemezte. De hát apámék is sokan voltak testvérek, és neki az édesanyám hozományával is együtt, már csak tíz hold szántó, négy hold erd?, és egy félhold sz?l?cske jutott. Ebb?l n?tt és terebélyesedett a ma is szaporodó nagy Markovics család.
Kicsiny gyermekkorom emlékei, ami talán legrégebbi, az anno 1919-es forradalommal kezd?dtek. Tán még három éves sem voltam, amikor udvarunkba cseh katonákat szállásoltak be. A porta közepén ott füstölgött a tábori konyha, jómagam pedig a nagyobb testvéreimmel a katonák közt botladoztam az udvaron. Egy reggelre jól emlékszem. Dörögtek az ágyúk az utcáról kiabálás hallatszott:
– Jönnek a veresek! Jönnek a veresek!
Bizony a cseh katonák fejüket veszítve menekültek Újhely felé. Még évek múltán is édesanyám azzal dugott ágyba, ha este nem akartam lefeküdni:
– Jönnek a veresek! – akkor én rögvest bebújtam a dunyha alá, és nagy félelmemre rendszerint el is aludtam.
Visszatérve a nagy családunkra, bizony nagyon keser? emlékek f?z?dnek gyermekéveimhez. Háború utáni id?szak volt akkor is, a nyomor és a szegénység hasalt a legtöbb helyen. Édes jó anyám éjjel nappal dolgozott, mindent elkövetett, hogy ne az utcán kódorogjunk, éhesen, rongyosan. Az a tíz hold földecske nem tudta azt kiteremteni, hogy mi kilenc gyermek (kimondani is sok a mai viszonyokhoz) jóllakottan is, és szépen felöltözve, boldogan élhessünk. Édesapám – le kell, hogy írjam -, sajnos nem az a típusú ember volt, aki a családjával nagyon tör?dött. Lehetett volna másképp is, ha ? nem kedvelte volna jobban az ivó cimboráit, mint a saját családját. Egyszer?en nem akart tudomást szerezni arról, hogy ennyi gyereknek ruha, cip? kell, és egy kis szabadabb élet is. A legnagyobb szigor alatt nevelkedtünk, és a legkisebb hibáért is csattant a vastag nadrágszíj a hátamon, de ?neki mindennek meg kellett lenni. Azért én sem voltam angyal. Még nagyobbacska koromban emlékszem, igen örültem, ha láttam, ahogy reggel fogja be a lovakat és megy hazulról a földekre, mert akkor én szabadon bitangolhattam a cimborákkal a városban. Kandrács Gyurkának hívták a barátomat. Egymás mellett ültünk az iskolában. Árva gyerek volt, édesanyját kicsiny korában elvesztette és az apja is meghalt fiatalon. Mostohája nem tör?dött vele, hisz olyan szegény volt, mint a templom egere. Gyurka az utcán n?tt fel. A többiek lenézték, csúfolták, mert szegény volt és rongyos, de én megsajnáltam. Az iskolába vitt kenyeremet mindig megosztottam vele, s?t este addig kuncsorgott a kapunk el?tt, amíg alkalmat nem kerítettem arra, hogy kilophassak egy-egy jó karéjjal. Egyik este aztán a bátyáim cimborái közül meglátta valaki, hogy suttyomban etetem a Gyurkát és megmondta édesapámnak.
Jól el is vert a nadrágszíjjal. Még most is érzem mennyire csípett, de azért még azután is ki-kihordtam a kenyeret, akkor is, ha én még nem is ettem.
Mert azért kenyerünk az mindig volt, ha nem is olyan b?viben, de ruha az nem. Emlékszem rá, télen a hidegben nem tudtam menni az iskolába, mert nem volt cip?m. A tanító int?t küldött, és akkoriban meg is büntették érte a szül?t, ha a gyerek nem járt rendesen iskolába. Hála istennek nem volt messze, így Édesanyám az ölében vitt el egy kend?be csavarva, amíg nem tudtak cip?t venni. De hát mi sem jártunk egyszerre iskolába, és bizony ez akkor nagy feladat elé állította édesapámékat. Már majdnem karácsony volt, mire a könyveket meg bírták venni mindegyikünknek. Örültem, ha egyik másik osztálytársam ide adta a könyvét a szünet alatt, hogy míg ? játszik én tanulhassak. De megjegyzem voltak t?lünk még sokkal szegényebb családok is.
Mindemellett édesapám elég el?kel? helyet foglalt az akkori társadalomban. Az egyházközségnél is valamilyen vezet? szerepe volt, az úgynevezett Gazdakörben is szintén kiemelt pozíciót foglalt: a legeltetési társulatnak vezet?je és pénztárosa volt. Képvisel? barátai voltak, de hát mit tudták azok, hogy mi gyerekek, hogyan élünk otthon. Míg ? járta az ilyen meg olyan bankokat, addig mi otthon segítetünk sírni édesanyánknak, mert kilenc gyereknek enni kellett. De mib?l? A bankett, az értekezlet, (akkor gy?lésnek mondták), még azt a kis pénzt is elvitte, ami egykor-máskor fuvarozásból került, és ennek mi gyerekek ittuk meg a levét. Tíz éves voltam, amikor – emlékezetem szerint sok veszekedés és családi botrány után – édesanyám és a már nagyobb bátyáim rábeszélésére, édesapám beleegyezett, eladják a városban a házat, és a sz?l?t, hogy építhessünk a Balázson új házat, és oda leköltözzünk. Nem ment ez olyan gyorsan, de mindenesetre örültünk mind gyerekek, hisz a városban nem lehetett egy tehenet, vagy disznót tartani. De abban a reményben, hogy majd a tanyán lesz tej, nagy disznót fogunk ölni, sok libát, kacsát, csirkét foguk tartani, könnyebb lesz az élet.
Ez így rendjén is lett volna, ha a sors keze bele nem avatkozik a reményteljes tervbe. Közben az iskolai szünid?ben, nyáron én, a Kandrács Gyurka meg a többi cimborák együtt róttuk a város utcáit. Télen bent kellett kuksolni a házban, mert nem volt cip?, ruha, amiben kinn lehettünk volna. Ahogy írtam tíz éves lehettem, még két kis húgom, és egy nagyobb lánytestvérem volt, de már édesanyám muszájból magunkra mert hagyni, hiszen neki is menni kellett kapálni a sz?l?be, ide-oda. Én el-elszöktem a cimborákkal csavarogni. Többek között a városi Péküzembe a Gyurka kedvéért vizet hordani a pékeknek. ? szegény mindig éhes volt, én nem gy?ztem neki eleget lopni hazulról. A pékeknél vízhordásért jó meleg cipókat kaptunk, ami bizony nekem is igen jól esett. Egyszer a munkáért cserébe kaptunk egy kétkilós, szép pirosra sült veknit. Gyurka forgatta kezében a gömböly? kenyeret, megszagolta, aztán huncut szemeit rám villantotta. Mondja nekem (különben nagy spicli volt).
– Gyere, együnk tejfölös veknit!
Azt hittem valahonnan pénzre tett szert és azon akart venni.
– De hát mibe vegyünk tejfölt?
Vállon ragadott.
– Ne tör?dj vele, gyere utánam. – Menet közben kétfelé vágtuk a veknit, az egyik fele az enyém, a másik az övé lett.
– Edd ki a belit! – biztatott, s már sejtettem hogy mit forgat a fejében, de még nem gondoltam, hogy ekkora agyafúrt huncutságban ját.
Mire megraktuk a hasunkat a meleg bél? veknivel, odaértünk a tejpiacra. Gyurka egy pillantással felmérte a helyzetet. Megállt a kiszemelt öreg nénike el?tt, akinek a lába mellett egy nagy kanna tej, és kisebb fazék tejföl volt az asztalon.
– Tessék adni egy liter tejfölt!
A néni lenyúlt a tejfölös fazékért, de még miel?tt a fülére markolt, visszanézett.
– De mibe fiacskám?
Gyurka kész volt a válasszal, mintha számított volna rá.
– Ide a cipó közepibe, mamikám – vágta rá határozottan s a néni már öntötte is a kibelezett veknibe a tejfölt. De Gyurinak még arra is volt figyelme, hogy litert kérjen. Így aztán az egyik fele az övébe a másik fele az én veknimbe került.
A néni kérte természetesen az árát, Gyuri kaparászott a zsebébe, de sehogyan sem találta, én már gyanakodtam a turpisságán, végül ráfogta, a pénzt elvesztette. Azt, ami nem is volt.
A néni nekiállt sopánkodni, de Gyurka meggy?zte, hogy visszaöntjük mi azt mind a fazékba.
Így is tettünk de a tejföl jó s?r? lévén, majd a fele beleragadt a veknibe. Úgy jóllaktunk tejfölös veknivel mint a duda. Otthon ezt hol találtuk volna meg!
Máskor, elég gyakran, be-bementünk a romai katolikus templomba, amikor a reggeli kis misér?l már kijöttek. Gyurkával, kicsit olyan félszegen, végignéztük a padokat, nem hagytak-e ott valami ehet?t. Majdnem mindig találtunk valamit. Egyszer egy nagy zacskó süteményt, másszor dinnyét vagy almát, és ezeken osztoztunk, de sosem loptunk a tejfölön kívül, bár ezt sem mondanám lopásnak.
Abban az id?ben csak hat elemi, és három ismétl? iskola volt, és az ismétl? hetenként egyszer, szombaton. A négy elemit Patakon jártam, az ötöt és a hatot is, ellenben az ismétl?t a Rózsás tanyán. A négy osztályban különös esemény nem történt azon kívül, mint ahogy már el?z?leg leírtam, sosem volt rendes id?ben könyvem. Az egész iskolában egy tanító tanított, Reskó János tanító úr. Nagyon szigorú ember volt, de hát hogyan is tartott volna fegyelmet, ha nem a szigorúságával, annyi gyerek között. Én is sokat kaptam t?le a birsalma pálcával. Lába közé fogta a fejünket és csak úgy füstölt a fenekünk! De sosem a tanulásért, hanem a huncutságért. Mindig jeles tanuló voltam, annak ellenére, hogy könyvem ritkán volt. Otthon sem tör?dtek velem a sok gyerek közt volt elég gond, nem az, hogy én hogyan tanulok az iskolában. Egyébként minden tantárgyat szerettem, és igyekeztem elsajátítani. Minden reggel templomba mentünk, aztán az iskolába.
/Folyt.köv./
Legutóbbi módosítás: 2010.10.02. @ 15:57 :: Kabdebon János