H.Pulai Éva : Mario Vargas Llosa kapta az irodalmi Nobel-díjat

A “hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató er?teljes ábrázolásmódért” kapta az elismerést.

 

Mario Vargas Llosa világhír? perui író kapta az idén az irodalmi Nobel-díjat – jelentette be a Svéd Akadémia Stockholmban. Az indoklás szerint a 74 éves író – aki nem szerepelt a fogadóirodák által legesélyesebbnek tartott Nobel-várományosok között – a “hatalmi berendezkedések feltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató er?teljes ábrázolásmódért” kapta az elismerést. Mario Vargas Llosa eddig több mint harminc m?vet írt, közülük számos magyarul is olvasható. Mint arról Peter Englund, a Nobel-díj bizottság elnöke beszámolt, Mario Vargas Llosa New Yorkban értesült a hírr?l, ugyanis jelenleg a Princeton Egyetemen tanít. Beszámolója szerint a perui író nagy megtiszteltetésnek tartja az elismerést.

 

„- Életem legfontosabb eseményének azt tartom, hogy megtanultam olvasni – vallja. – Ötéves voltam. Hamar ráéreztem, hogy tanulni mágikus tevékenység, a könyvek jóvoltából csodás világokban kalandozom, barangolhatok térben és id?ben is távoli helyeken, átélhetek sohasem tapasztalt helyzeteket. Faltam Jules Verne, Karl May, Dumas, Victor Hugo könyveit. Irodalmi ambícióm abból táplálkozott, hogy már kiskoromban ennyire érdekelt az irodalom. Kés?bb megismertem hazám irodalmát is, de egyetemista koromban a legnagyobb hatást külföldi írók tették rám, Hemingway, Sartre, Camus s az egzisztencialisták határozták meg a pályámat. Faulkner volt az els?, akit papírral és ceruzával a kezemben olvastam. Jegyzeteltem a módszerét. Prózájában komplex világot teremtett, s azt átitatta mágiával, csodákkal.

.

 – Taníthatónak véli a szépirodalmi m?vek alkotását? – tettem fel a kérdést. – Nemrégiben magyarul is megjelent az Egy regényíró levelei cím? módszertani munkája. Gondolja, hogy bárki megtanulhatja a fortélyokat s híres íróvá válhat?

.

– Lehetetlen vállalkozás, de a tapasztalatok megoszthatók. A módszereket gyakoroltató írótanfolyam elképzelhet?, ezeken azonban csak azt mondhatom el, hogy én milyen technikákat fedeztem fel vagy találtam használhatónak másnál. A technikai fogások megtaníthatók, viszont nincs biztos recept; mindenkinek a saját élményeit kell feldolgoznia. Ki-ki megszállott bizonyos kérdésekben, mindenkinek van hazája, családja, egyénisége, s adott az az id?, az a légkör, amelyben él. Azt lehet még megértetni a fiatalokkal, akik természetesen miel?bbi sikerre vágynak, hogy az ismertségnél, a hírnévnél nagyobb az írás öröme. Elragadó, ahogy kibontakozik a történet. Homályos gondolatokkal indul, és sok esetben évekig tartó folyamat, amíg a sztori felvillanásától eljutunk a kész m?ig. Közben meg kell ragadni minden ötletet, meg kell szelídíteni, össze kell rendezni a szavakat. Mindegyik könyv külön kaland.”[10]

 

Peter Englund elmondása szerint Llosa már reggel ötkor felkelt, hogy egy el?adására felkészüljön. “Háromnegyed hétkor értesítettük, épp nagyon dolgozott” – tette hozzá a bizottsági elnök, aki szerint Mario Vargas Llosa a legjelent?sebb latin-amerikai írók egyike. Legutóbb húsz éve, 1990-ben kapott latin-amerikai író irodalmi Nobel-díjat, akkor a mexikói Octavio Paz volt a nyertes. Mario Vargas Llosa a hatodik latin-amerikai szerz?, akit kitüntetett a Svéd Akadémia.

 

A perui író, akinek a nemzetközi elismertséget a magyarul A város és a kutyák címmel megjelent regénye hozta meg az 1960-as években, 1995-ben megkapta a Cervantes-díjat, amely a legjelent?sebb irodalmi elismerés a spanyol nyelven alkotóknak. A friss Nobel-díjas szerz?nek november 3-án jelenik meg új kötete. Az El sueno del celta (A kelta álma) egyel?re csak spanyol nyelvterületen lesz elérhet?, és a várakozások szerint az ?sz egyik legnagyobb könyvsikere lehet. A regény Roger Casement, Nagy-Britannia ír születés? kongói konzulja, Joseph Conrad regényíró barátja történetén alapul.

 

Mario Vargas Llosa többször is járt már Magyarországon: 1998-ban nálunk is népszer?sítette akkor megjelent regényét, a Don Rigoberto feljegyzéseit, majd 2003-ban a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt. A 10 millió svéd koronával (mintegy 300 millió forinttal) járó irodalmi elismerés nyertesét a Nobel-díjak sorában negyedikként hozták nyilvánosságra. A perui író december 10-én veheti át a Nobel-díjat Stockholmban.

 

(MTI)

 

Mario Varga Llosa (teljes neve Jorge Mario Pedro Vargas Llosa; Arequipa, Peru, 1936. március 28.) perui író, esszéista, újságíró, irodalomkritikus, akadémikus, 1996 óta a Spanyol Királyi Akadémia tagja. 2010-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat.[1]

 

Miután egyéves korában szülei elváltak, anyjával és anyai nagyszüleivel a bolíviai Cochabambába költöztek. Tízéves korában családja a perui f?városban, Limában telepedett le.[2] Középiskolai tanulmányait el?bb egy limai katonaiskolában (Colegio Militar Leoncio Prado), majd egy piurai gimnáziumban végezte. Mindössze 16 éves volt, mikor els? drámáját La huida del Inca címmel bemutatták.

 

1955-ben 19 évesen feleségül vette Julia Urquidit.[2] 1955-1957 között irodalmat és jogot hallgatott a San Marcos Egyetemen.[3] Tanulmányai mellett újságíróként dolgozott, és társszerkeszt?je volt a Literatura cím? irodalmi folyóiratnak. Egyetemi tanulmányait végül 1959-ben a spanyolországi Madridi Egyetemen fejezte be.

 

Els? novelláskötete, a Los jefes (Vezet?k) 1959-ben látott napvilágot. Mivel Peruban íróként szinte lehetetlen volt megélni, Vargas Llosa még ugyanebben az évben Franciaországba költözött. Párizsban spanyolt tanított, a France Presse és a francia rádió spanyol osztályának munkatársaként dolgozott.

 

Már els? regénye, az 1962-ben megjelent, önéletrajzi ihletés? A város és a kutyák (La ciudad y los perros) meghozta számára a széles kör? nemzetközi elismerést. A regény cselekménye a perui társadalom válságos világát szimbolizáló limai katonaiskolában játszódik, ahol az er?szak és megalázás módszereire nevelik a fiatalokat.

 

Vargas Llosa 1964-ben elvált els? feleségét?l, Juliától.[2] Házasságuk történetét az 1977-ben megjelent Júlia néni és a tollnok (La tía Julia y el escribidor) cím? regényében dolgozta fel. A regényhez 1983-ban Julia Urquidi is megírta saját válaszát, mely Amit Varguitas nem mondott el (Lo que Varguitas no dijo) címen jelent meg[4]. A kötet angolul My life with Mario Vargas Llosa (Életem Mario Vargas Llosával) címen jelent meg.[5] Julia Urquidi 2010. március 10-én hunyt el.[4]

 

1965-ben feleségül vette Patricia Llosát. Két fiuk és egy lányuk született.[3] A következ? évben jelent meg második regénye, A zöld palota (La casa verde). A fordulatos meseszövés? regényben Llosa átfogó képet fest a perui társadalomról, és rávilágít a fehérek és az indiánok világa között tátongó szakadékra. Az 1960-as évek végét?l Llosa különböz? amerikai és európai egyetemeken tanított. 1967-ben Kölykök (Los cachorros) címen jelentette meg összegy?jtött novelláit.

 

1970-ben családjával Barcelonába költözött. Ebben az id?ben doktori disszertációján dolgozott, melynek témájául példaképét, Gabriel García Márquezt választotta. 1971-ben doktorált a Universidad Complutense de Madridon. Disszertációja könyv formájában is megjelent García Márquez: historia de un deicidio címmel. 1973-ban jelent meg a Pantaleón és a hölgyvendégek (Pantaleón y las visitadoras) cím? regénye, melyb?l 1976-ban saját maga rendezett filmet.[6]

 

1975-ben Llosa visszatelepült Peruba. 1977-ben a Nemzetközi PEN Klub elnökévé választották.[3] 1980-ban Japánba utazott, ahol különböz? egyetemeken tanított. Hivatalos teend?i ellenére sem csökkent azonban alkotókedve, és a nyolcvanas években is sorban jelentek meg kit?n? regényei (A háború végén, 1981; Mayta története, 1984; Ki ölte meg Palomino Molerót, 1986, A beszél?, 1987; Szeretem a mostohám, 1988).

 

Mario Varga Llosa 1985.

 

 

Az 1990-es perui elnökválasztások els? számú esélyesének számított, de vereséget szenvedett az alig ismert, japán származású Alberto Fujimorival szemben.[3] Az elnökválasztáson való részvételér?l szóló keser? visszaemlékezéseit 1993-ban jelentette meg Egy hal a vízben (El pez en el agua) címen.

 

1994-ben Vargas Llosa megkapta a spanyol állampolgárságot.[7]

 

Újabb regényei közül 2000-ben látott napvilágot A kecske ünnepe (La Fiesta del Chivo), mely egy diktatúra hétköznapjairól fest borzongatóan eleven képet, majd három évvel kés?bb az Édenkert a sarkon túl (El Paraíso en la otra esquina).

 

2003-ban Vargas Llosa volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége és átvehette a Budapest Nagydíjat.[7]

 

2010-ben adta ki A kelta álma (El sueno del celta) cím? regényét.[8]

 

Magyarul megjelent m?vei

Kölykök (1959 – Los jefes) (ford. Benyhe János, Kesztyüs Erzsébet, Nagy Mátyás, 1967)

A város és a kutyák (1963 – La ciudad y los perros) (ford. Gulyás András, 1969)

A Zöld Palota (1966 – La casa verde) (ford. Benczik Vilmos, 1974)

Négy óra a Catedralban (1969 – Conversacion en la catedral) (ford. Gulyás András, 1973)

Pantaleón és a hölgyvendégek (1973 – Pantaleón y las visitadoras) (ford. Huszágh Nándor, 1977)

Júlia néni és a tollnok (1977 – La tía Julia y el escribidor) (ford. Huszágh Nándor, 1983)

Háború a világ végén (1981 – La guerra del fin del mundo) (ford. Latorre Ágnes, 1996)

Mayta története (1984 – Historia de Mayta) (ford. Tomcsányi Zsuzsa, 1997)

Ki ölte meg Palomino Molerót (1986 – Quien mato a Palomino Molero?) (ford. Csuday Csaba, 1989)

A beszél? (1987 – El hablador) (ford. Pál Ferenc, 1993)

Szeretem a mostohámat (1988 – Elogio de la madrastra) (ford. Csuday Csaba, 1990)

Halál az Andokban (1993 – Lituma en los Andes) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 1996)

Don Rigoberto feljegyzései (1997 – Los cuadernos de don Rigoberto) (ford. Szilágyi Mihály, 2007)

Levelek egy ifjú regényíróhoz (1997 – Cartas a un joven novelista) (ford. Benyhe János, 1999)

A kecske ünnepe (2000 – La fiesta del chivo) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2001)

Édenkert a sarkon túl (2003 – El Paraíso En la Otra Esquina) (ford. Tomcsányi Zsuzsanna, 2003)

Izrael, Palesztina: béke vagy szent háború (ford. Benyhe János, 2007)

A rossz kislány csínytevései (2006 – Travesuras de la niña mala) (ford: Sz?nyi Ferenc, 2007)

Utazás a fikció birodalmába – Juan Carlos Onetti világa (2008 – El viaje a la ficción – El mundo de Juan Carlos Onetti) (ford.: Scholz László, 2010)

 

Jelent?sebb díjai

Cervantes-díj (1994)

Jeruzsálem-díj (1995)

Irodalmi Nobel-díj (2010)

 

Mario Vargas Llosa:

A jó diktátor és a rossz diktátor

 

A világ valamennyi demokráciája jogos vidámsággal köszöntötte, hogy a Scotland Yard a London Klinikán Baltasar Garzón és Manuel Garcia Castellón bírók kérésére – akik az 1973-1990-ig tartó tizenhét esztendõs pinocheti diktatúra idején meggyilkolt, megkínzott és eltûnt több mint hetven spanyol állampolgár ügyében nyomoznak – letartóztatta Augusto Pinochet egykori chilei diktátort.

Az eljárás, jogi szempontból, kifogástalan volt: a spanyol igazságszolgáltatás kérést intézett a brit igazságszolgáltatáshoz, amely helyt adott az õrizetbevételi kérelemnek. A gerincsérv-mûtét után lábadozó, volt diktátort a rendõrség álmából verte fel. Immár a klinikán marad õrizetben, itt kell meghallgatniuk õt a bíróknak és itt kell megvárnia, hogy a londoni bíróság – legfeljebb negyven napon belül – kiadatása ügyében nyilatkozzék.

A londoni hatóságok visszautasították Pinochet diplomáciai mentességének elismerését (Pinochet a chilei parlament nem megválasztott szenátora), mégpedig azzal az érveléssel, melyet Tony Blair ideológusa és kereskedelmi-ipari minisztere, Peter Mandelson, a következõképpen foglalt össze: ” Gyomorforgató, hogy egy olyan brutális diktátor, mint Pinochet, a diplomáciai mentességbe akar kapaszkodni.” Bravó, Mandelson úr: ha a demokratikus kormányok minden minisztere úgy gondolkodna, mint Ön (és az elveivel koherens módon cselekedne), a diktátorok undorító fajtája lassanként kimúlna.

Mindazonáltal korai még gyõzelemrõl énekelni. A lehetõséget, hogy Pinochetet bíróság elõtt lássuk, amint perbe fogják és élete hátralévõ napjaira börtönre ítéljék, ahogyan meg is érdemli, behatárolják a politikai és a diplomáciai nyomásgyakorlások, melyek Londonban, Madridban és Santiagóban a megfelelõ formulákat keresik, hogy ezt elkerüljék. Mégis van közvélemény ebben az ügyben, a probléma által közvetlenül érintett három országban, csakúgy, mint a világ többi részében, amely tapsol mindannak, ami történik, s az emberi jogi szervezeteken és politikai pártokon keresztül nyomást gyakorol, hogy a modern kori történelemben végre egyszer elítéljenek egy diktátort a bûneiért, a demokratikus országok közös akciójának köszönhetõen.

Lehet-e ennél jobb figyelmeztetés a Latin-Amerikában, Afrikában, Ázsiában és Európa bizonyos régióiban nyüzsgõ leendõ diktátoroknak? Az a tudat, hogy a nemzetközi közösség nem garantálja számukra a büntetlenséget atrocitásaikért, s hogy folyvást menekülve kell élniük, mint az üldözött patkányoknak, azzal a kockázattal, hogy bírósági ítélet és börtönbüntetés vár rájuk, ez hatékony vakcina lesz a harmadik világos katonai lázadások, puccsok és államcsínyek járványa ellen. Vajon nem a globalizálódás korában élünk? Nos, ha az országok közötti határok eltûnnek, azért, hogy az ipari termékek és a tõkék szabadon mozoghassanak, s hogy a kábítószer-kereskedõket és a nagystílû csalókat üldözõbe vehessék, hát miért ne lehetne elcsípni és elítélni azokat is, akik a nyers erõre támaszkodva saját népeiket vetik alá elmondhatatlan szenvedéseknek?

S hogy Pinochet tábornok esete is ilyen, ezt az egész világ elismeri, ez megállapítható volt a londoni letartóztatására adott világszerte kedvezõ reakciókból. A chilei kormány tiltakozott, igen, de oly’ nagyon jólnevelten (“nem akarunk a tábornok ügyvédeiként feltûnni”), hogy reakciója egyszerû formalizmusnak tûnik. De hogyan is lehetne ez másként, amikor a chilei kormánykoalíció szépszámú tagja a saját bõrén tapasztalta meg a diktatúra kegyetlenkedéseit, és néhány minisztere egyenesen megjárta a börtönt és a számûzetést? A kormány egyik pártja, a szocialistáké, nyíltan támogatta a spanyol bírók és a brit hatóságok intézkedését.

Pinochet államcsínye 1973-ban olyan demokratikus rendszert rombolt le, amely Latin-Amerika egyik legrégebbi és legszilárdabb rendszere volt, s oly kegyetlen megtorlást vezetett be, amely rendkívül ritka, még egy olyan kontinensen is, ahol pedig az erõszak a politikai életnek csaknem velejárója. A Pinochet-rezsim tizenhét esztendejének gondosan elkövetett négyezer gyilkossága csupán halovány képet ad arról a szélsõséges brutalitásról, mellyel ez a rezsim élt. Kínzások, eltûnések, az egyet nem értésben “bûnösök” üldözése, cenzúra, büntetõ akciók a külföldre menekültek ellen, a chileiek ezreinek elûzetése a világ minden tájára, hosszú a horror listája.

A gazdasági eredmények, amelyeket Chile – kitartó privatizálási politikának és a nemzetközi piacokra történõ nyitásnak köszönhetõen – ezekben az esztendõkben ért el, semmiképpen nem adnak felmentést az alól, hogy e vállalkozás bûnben fogant. Bátorító, hogy az egész világ így gondolja.

Azon kevesek egyike, aki Pinochet letartóztatásának hírét nem örömmel, sõt bizonyos nyugtalansággal fogadta – meglepõ módon -, Fidel Castro. Éppen Portóban, Portugáliában volt, hogy részt vegyen az ibero-amerikai államfõk csúcstalálkozóján – ennek az évente megrendezett bohóckodásnak mindig a kubai diktátor a médiasztárja -, amikor a sajtó – amely csodálja õt – tudatta vele a hírt. Megsárgult szakállán végigsimítva Castro a következõ kommentárt fûzte hozzá: ez a letartóztatás kétségtelenül ” beavatkozás”, és meghökkentõ, hogy egyáltalán elõfordulhat, tekintettel azokra a jószolgálatokra, melyeket Chile a Malvin-háború idején Nagy-Britanniának tett. Semmi több.

Vajon ez az óvatos nyilatkozat titkos nyugtalanságról tanúskodik? A hetvenéves Nagyfõnököt egy pillanatra elfogta a félelem, hogy egy napon hasonló helyzetben találja magát, mint most a chilei tábornok? Attól tartok, hogy ez a szép perspektíva soha nem válik valósággá.

Mert az elmúlt években, akárhányszor is írtam az önkényuralmi rezsimek ellen, arra a keserû következtetésre jutottam, hogy kisebbségben vagyunk mi, akik egyformán visszautasítunk minden diktatúrát, kivétel nélkül. Sokak számára, ezzel szemben, vannak rossz és jó diktatúrák, az õket mozgató ideológia szerint. Pinochet eleve a “rossz” diktátor. Fidel Castro ezzel szemben a “jó” diktátor, akinek a bûneit megbocsátják, s nemcsak saját hívei, hanem ellenfelei is, akik szeretnek szemet hunyni.

A chilei diktátor tizenhét esztendõn keresztül volt hatalmon, Castro decemberben ünnepelte hatalmának negyvenedik évét. Így a latin-amerikai történelem leghosszabb zsarnokságait is túlszárnyalja. Sajnálkozik ezért valaki? Van valaki, aki Castro szemére hányja kubaiak ezreinek bebörtönzését, megkínzását, meggyilkolását és másfél millió kubai számûzését? Meri valaki is egész egyszerûen megemlíteni, hogy Kuba immár négy évtizede nem vesz tudomást arról, mi a szabad választás, szólásszabadság, pluralizmus, a kritika gyakorlása, az utazás vagy a gondolkodás szabadsága, és hogy katasztrofális gazdaságpolitikája miatt a kubai nép a szó szoros értelmében éhen hal, miközben a sziget a turista-prostitúció paradicsomává vált? Ezek a dolgok nem mondatók ki, mert mivel “jó” diktatúráról van szó, rossz ízlésre vallana mindezt megemlíteni.

Fidel Castróért még II. János Pál is kivételt tett, aki pedig a kommunista diktatúrákkal szemben, úgy tûnt, hajlíthatatlan álláspontot képvisel. Elment Havannába és megáldotta a forradalmat. A hálás Fidel Castro felajánlott neki néhány bebörtönzöttet (és aztán gyorsan pótolta is õket másokkal). Azóta már azt a kevés politikai véleményt sem hallani, amely vállalta a kockázatot, hogy jelezze: Castro anakronizmus a kontinensen, amely jól vagy rosszul, de úgy tûnik, a demokrácia útját választotta. Annyi baj legyen, látjuk, hogy megsokszorozódnak a segítség gesztusai és a meggyengült diktatúrájának adott oxigén.

Az ibero-amerikai államfõk csúcsértekezletein, ahol Castro a vitathatatlan csillag – s ugyan miféle szexepillel bírhatnak azok a szegény ördögök, akiket alig négy-öt évre választanak meg, s akik úgy kormányoznak, hogy közben az ellenzék és a sajtó vereségre is kényszerítheti õket?! -, Fidel Castro nagy komolyan aláír dokumentumokat, melyekben elragadtatott szolidaritását fejezi ki a szabadsággal és a demokráciával. Kollégái, e groteszk színjáték cinkosai, cseppnyi szégyent sem éreznek, arcpirulás nélkül szintén aláírják a dokumentumoket és mindannyian köszöntik egymást és összeölelkeznek, hogy le lehessen õket fotózni.

A legközelebbi csúcstalálkozót nem másutt rendezik, mint Havannában. S vajh’ milyen más “demokratikus” legitimációt kívánhatna magának a jó szatrapa? Huszonkét állam- és kormányfõ, civilek és megválasztottak, szívességet tesznek annak a rezsimnek, amely az észak-koreaival együtt a sztálini totalitarizmus utolsó maradványa. Elõtte még, mintegy étvágycsinálóként e nagy spektákulumhoz, Jose Maria Aznar spanyol kormánya – amely miután kritikus távolságot tartott Castrótól, majd megmagyarázhatatlanul pornográf szenvedélyeket kezdett táplálni a karibi diktatúra iránt – elküldi hozzá hivatalos látogatásra János Károly királyt. A spanyol uralkodó, ajándékként, minden bizonnyal szintén megkapja a maga fogoly-adagját. Miközben a Forradalom terén, ahol tömegek nyüzsögnek, a jó diktátor elmondja beszédét. A király valószínûleg legbizalmasabb udvari emberének – talán egy Nobel-díjasnak – azt suttogja majd, hogy ezek az osztályellenségek még nagyobb marhák, mint képzelte. S újból igaza lesz.

Járai Judit fordítása

 

Források

1.     ^ a b  The Nobel Prize in Literature 2010 – Mario Vargas Llosa (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.) (angolul)

2.     ^ a b c Vargas Llosa, Mario (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.) (angolul)

3.     ^ a b c d Mario Vargas Llosa (1936-) (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.) (angolul)

4.     ^ a b Elhunyt Mario Vargas Llosa Júliája (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.)

5.     Julia Urquidi Illanes: My Life With Mario Vargas Llosa (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.) (angolul)

6.     Pantaleón y las visitadoras (2000) (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.) (angolul)

7.     ^ a b c Nobel-díj – Mario Vargas Llosa kapta az irodalmi elismerést (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.)

8.     Mario Vargas Llosa új kötettel jelentkezik (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.)

9.     Mario Vargas Llosa kapta az irodalmi Nobel-díjat (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.)

10.  Mátraházi Zsuzsa: Az írás Kaland, Mario Vargas Llosa Magyarországon

hu.wikipedia.org

MTI

premier.szinhaz.org

c3.hu

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1133 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva