– Csak tudnám, hogy viselkedjek most a nagyrabecsült Don Pavianni előtt! Sokszor voltam már ilyen helyzetben, csak mindig ott fent, mellette. Ismerem az észjárását, nagyon hasonló az enyémhez, nem szereti a rinyálást sem, a túlzott keménykedést sem. Az a baj, hogy mikor ott álltam mellette -a jó ég tudja hányszor-, teljesen mindegy, hogy hogyan viselkedett a gödörben álló, a végeredmény mindig ugyanaz volt. Hogy a túróba mászok ki innen? Szép és nehéz a mi szakmánk, tele van izgalommal és veszéllyel. Hányszor tettem kockára az életemet Don Pavianniért és Don Pavianni is ezerszer kihúzott a csávából. A barátság az barátság, az üzlet az üzlet, ezt tudni kell. Érzelgőséggel semmire nem lehet jutni, ezek itt az alapelvek, az én alapelveim is! Hogy megyek ki ebből a gödörből? Az a gyanúm, sehogy…
Nem is gondoltam, hogy ilyen rossz lehet itt lent. Nem feltételeztem, hogy maga a leányálom, de túlzott empátiával ez a hivatás nem gyakorolható. Sosem sajnáltam senkit, aki itt van. Általában levezényeltem a dolgot Don Pavianni helyett, ha éppen nem volt kedve, vagy más elfoglaltsága akadt, de hogy ennyire pocsék nem gondoltam. Tulajdonképpen semmit nem gondoltam! Ki a fészkes fenét érdekel onnan fentről, hogy milyen itt lent, fordítva egészen más a helyzet. Csak eddig sohasem voltam fordítva, attól tartok, már nem is nagyon leszek csak fordítva. Azért próbálkozom!
– Tisztelt Don Pavianni, úgy hallom delet üt az óra, bevette a gyógyszereit?
– Jó, hogy mondod Giuseppe, mindig rendes voltál a tegnapi napig.
– Méltóztatott már ebédelni?
– Még nem. Beveszem a gyógyszert és az ebédet most itt fogyasztanám el, mint ahogy hasonló helyzetekben általában szoktam.
– Tudom Don Pavianni, általában együtt szoktunk ott fent ebédelni vagy vacsorázni, attól függően, hogy épp milyen napszakban, kerül sor egy ilyen akcióra.
– Aha! Különben jó, hogy emlékeztetsz, nem vagy éhes?
– Nem igazán Don Pavianni, de mint különben tudja, a maga kedvéért mindig mindent megteszek.
– Tudom Giuseppe, tegnapig mindent megtettél.
– Szívesen ebédelnék magával Don Pavianni!
– Rendben, leküldök neked egy terítéket.
– Engedelmével Don Paviani, szeretném helyreigazítani a becsületemet, teljes lojalításomról biztosítva.
– Igen, igen Giuseppe tudom. Most nem soká, ebéd után helyreállítjuk a becsületedet.
Giuseppe nagyon jól értette Don Paviannit, aki egy kemping-asztalszerű valamin elkezdte tömni magába a bolognai makarónit és a daruval leeresztett
egy adagot Giuseppének is. Ő ugyan térdig betonban állt, de „sosem lehet tudni” alapon erőt vett magán és elkezdett enni.
– Nos, hogy ízlik Giuseppe?
– Don Pavianni, nem ettem még ilyen fenséges ebédet, és ha így folytatom, nem is fogok.
– Mindig szerettem a humorodat Giuseppe. Sosem állhattam a rinyáló könyörgőket, vagy a csúszó-mászó igérgetőket. Úgy látom, van stílusérzéked.
– Don Pavianni, egy pohár vörösbor igazán jót tenne az egészségének ebéd után.
– Küldök neked is, egy pillanat. Egy pohár vörösbor ebéd után, maga az egészség és a hosszú élet titka, kedves tegnapig barátom Giuseppe. Sajnálattal ez a te helyzetedben most nem abszolút igazság, de a kivétel erősíti a szabályt.
Don Pavianni kényelmesen megebédelt, egy szalvétával nyugodtan végigtörölte a száján a csöpögő zsírt, felkortyintott még egy pohár vörösbort és leszólt.
– Ne haragudj öreg, most mennem kell.
– Ég önnel Don Pavianni, ha mégis úgy gondolja netán, szívesen szolgálnám tovább.
– Giuseppe, Giuseppe kár értünk! Ilyen jó stratégám soha nem lesz. Reszketsz az életedért, közben játszod a rettenthetetlen, nyugodt, lojális barátot. Tudod, az este nem kellett volna azt a kis affért megejtened a feleségemmel. Megbocsatanék én neked, sőt meg is teszem, de ez nem olyan világ, ahol át lehet hágni a kialakult törvényeket – magad is tudod-, bátran igyekszel ott lenn, de…
És itt Don Pavianni egy fejbólintással intett a mellette álló néhány fegyveres – első ránézésre emberhez hasonló-, pribéknek. Azok robotszerűen felálltak és ketten, két oldalról megragadták a daru vezérlőjét. Giuseppére elkezdett ömleni a beton. A zubogó zajban, egy utolsó kísérletet tett, az immáron reményét teljesen elveszített Giuseppe.
– Don Pavionni! – ordította. A zajban alig hallatszott a hangja. – Don Pavionni, a hétvégén meghívom önt és kedves feleségét vacsorára!
– Rendben van Giuseppe, valamikor egy hétvégén arra is sor kerülhet.
Közben egykedvűen odaszólt a mellette levő emberszerű pribéknek.
– Giorgio, majd simítsátok el a gödröt és középre állítsatok egy oszlopot – olyan tartópillért -, ennek a csarnoknak a megerősítésére. Nézzetek fel! Teljesen meg van roggyanva. Még egy ilyen akció és fejünkre esik!
– Igenis Don Pavianni! – válaszolta a fagyos arcú. – Megerősítjük a csarnokot, nehogy valakit – esetleg éppen magát-, baleset érjen.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.04. @ 19:53 :: Boér Péter Pál
