Boér Péter Pál : Kicsi buba

 

 

  – Mi van te leánka? Olyan piros az arcod, mért nem játszol a többiekkel és bubázol, ahogy szoktál? Jer ide, lám mi van veled! Tegnap este óta nem ettél semmit, ejsze megehültél, vaj mi? Mutasd magad! Uram atyám, tüzel a homlokod! Gyerünk gyorsan, ahajré bé az ágyba! – Véri megrettent. Ismerte a tüdőgyulladást, gondolni sem mert rá.

– Édösanyám, még dél sincs, nem akarok lefekünni! – szabadkozott az alig öt éves kislány.

– Nem baj leánka, majd altatót dúdolok a fülecskédbe, és már aluszol es.

Ekkor már az éppenhogy tántorgó kicsi lányt ölbe kellett lefektetni.

– Ölbéli buba vagy, tudod-e? – próbálta vigasztalni anyja, legalább annyira a kicsit, mint magát.

Láz forralta a testét, piros, cserepes ajkaival lázálmában hol megébredt, hol elaludt.

– Édösanyám, küldje ide a nénémet, játszanék! – mondta, s a következő pillanatban már aludt megint.

János a mezőről, csak este tájt került haza, holtfáradtan. Riadt felesége szeméből kiolvasta, nagy baj van.

– Jánosom, a kicsi leánka beteg!

– Mi baja van?

– A teste csupa láz.

János ki sem fogta a lovakat, ledobta a szekér tartalmát az udvar közepére, a lovak közé csapott, nem kímélve a holtfáradt állatokat, vágtában tette meg a néhány kilométeres utat a bányavároskáig. Orvost szerzett, ugyanúgy a lovakat csépelve sürgette a hazaérést a segítséggel.

Véri, eddig a kicsi lány egész testét borogatással tekerte át. Rövid volt a vizit. Egy sztetoszkópos vizsgálat, lázmérés és pulzusszámolás után, a szobából kijövet a doktor közölte, tüdőgyulladás. Ez a szó, akkor egyenlő volt a halállal. Azt is hozzátette, ahogyan ma egy orvos sem merné előre jelezni, hogy legfeljebb néhány napja van hátra.

– Ügyes asszony a felesége, a borogatás sokat segít. Egyik-másik, úgy egy a százból, túl is éli tőle. Ennyi az esély rá, nem több!

Eltelt az éjjel, János, Vérit váltva, a munkától fáradtan bóbiskolva virrasztott ötödik gyermekük ágyánál. A többiek sem igen aludtak. Reggelre rosszabbul lett.

– János,  menjen el az orvoshoz! Valami orvosság csak van!Ezt a kicsi bubát nem hagyhatjuk ilyen csepp korban meghalni, még játszani is csak most tanulgat.

János helyett soha semmiben nem lehetett dönteni. Nem fogadta el a kéretlen tanácsot. Az asszonynak korábban eszébe sem jutott volna azt mondani, hogy ezt csináld, vagy amazt. János most szó nélkül fogta be a lovakat, rohant le újfent a városfélébe.

– Értse meg jóember, nem tudok mit tenni, nincs gyógyszer! – mondta az orvos.

Hazafelé – bár már elterjedt a hír, hogy beteg gyerek van -, a falubeliek nem tudtak János arcán olvasni. Kilenc testvér közül legidősebbként, a saját családja mellett a többi árván maradtat is istápolta. Most meg semmi tartással, patakzó könnyekkel ül a bakon.

Az asztalos háza előtt megállt, bement. Csorgó könnyek között, összeszorított foga közül keservesen szűrte ki a szavakat:

– András, koporsó kellene.

– Kinek, te?

– A leánkának…

– Melyiknek a három közül?

– A kicsi bubának.

– Meglesz János. Hát mi lelte szegénykét?

– Tüdőgyulladás.

András nem kérdezett többet. Ez annyit jelentett akkor, hogy meghalt. Bement a műhelybe, és nekilátott. Kicsi bubának, jó ember gyermekének, szép kis koporsó jár, beleadta a szívét. Megfaragta, és János könnyeitől meg a gyermek zsenge korától, maga is könnyezve végezte a munkát.

A borogatás akkor nem segített, a gyermek meghalt. János, Véri és a testvérek meg sem szólaltak virrasztva. Csak néha-néha mentek ki egyenként a ravatal mellől. Mikor épp János volt kint, Marcella beleütközött a mindig kemény, most zokogó apjába. Egymásra néztek.

– Jer ide leányom!

Ő odament, apja magához ölelte olyan szorosan, mint talán azelőtt soha. Kézen fogva mentek vissza.

– Búcsúzzunk el a húgocskádtól. – súgta a fülébe, s virrasztottak tovább.

Könnyek fakadtak, bús arcukon csurogva.

– Olyan sápadt a kicsi leánka. Szegény kis élete, kívül van már az ajtófélen… Nem rázza a hideg sem többé. Úgy becsavarnám borogatásba, de… – Jajdult fel Veronika.

Öt esztendejének öt kicsi gyertya. Sóhajok, könnyek, zokogás… János, Véri, s a testvérek szívében esti imák alanya lett az elsőnek elment, a helyet készítő kicsi buba. Emlékszik-e rajtam kívül valaki is reád, kicsi buba, kicsi buba…

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/