Szilágyi Erzsébet : A pofon

 

Az úgy kezd?dött, hogy édesanyám legjobb barátn?je, a gyerekrajongó Piri néni egy asztalitenisz-készlettel ajándékozott meg minket karácsonyra. Az ünnepek elmúltával a „lakásban használhatatlan kacatot” anyu eltüntette a ruhásszekrény aljában.

Ám bátyám meg én nem éreztük megoldhatatlannak az asztalproblémát. Volt egy egészen tisztes méret? ebédl?asztalunk, amit középen széthúzva még nagyobbá lehetett varázsolni, a sarkai ugyan lekerekítettek voltak, de kicsire nem adunk. Így egy óvatlan pillanatban el?ástuk a kincset, és els? lépésként megpróbáltuk felszerelni a hálót. Az viszont csak úgy volt lehetséges, ha a háló két végét többszörösen becsavarva felspulnizzuk. Ekkor vált nyilvánvalóvá ki nem mondott aggodalmunk, hogy ez az asztal mégsem AZ. Kézbevettük a primitív kis parafaüt?ket meg a fehér kaucsuklabdát, és elkezdtünk velük szerencsétlenkedni. Szerva, visszaütés, számolás, szervacsere – egykett?re urai lettünk a helyzetnek, abba se akartuk hagyni.

Édesanyánk aggódva figyelte ténykedésünket, majd látva hajthatatlanságunkat, beleegyezett egy napi maximum egyórás játékba „kis kikapcsolódás a tanulásból” – címen.

Lacival abszolút fair módon játszottunk, minden meccset visszavágó, azt meg újabb visszavágó követett, csak a csusza volt – nem volt csusza meg a necces volt – nem volt necces kérdésben kaptunk olykor hajba, de a saját érdekünkben elsimítottuk a problémát azzal, hogy „Na jó, akkor kezdjük elölr?l!” – ezzel is nyerhettünk egy kis plusz játékid?t. Pingpongjátékunk technikája egyenesen ívelt felfelé, aminek csak Laci heged?tanára meg az én zongoratanárn?m nem tudtak maradéktalanul örülni…

Nemsokára hatalmas öröm ért. A szomszéd házban lakó, nálam egy évvel id?sebb iskolatársam révén igazi pingpongasztal közelébe juthattam – az ? apukája munkahelyén. Ahogy szorosan odaálltam a láthatatlan vég? asztalhoz, úgy éreztem, mintha egy százhúsz centis úszómedencéb?l a tihanyi kútba dobtak volna.

Az els?, bátortalan szervám alig érte el a hálót. Kati csak nevetgélt az ügyetlenkedésemen, de mivel ? már egészen ügyes játékos volt (a nyári szünetek egy részét édesapja munkahelyén töltötte), igyekezett engem is „felemelni magához”. Én hetedikes voltam, ? nyolcadikos, amikor az iskolában pingpongversenyt hirdettek. „Na, ezt mi megnyerjük!” – lelkendezett Kati, és ett?l kezdve minden nap elcipelt egy egyórás edzésre AZ asztalhoz. Megnyertük. Vagyis én megnyertem, Kati a harmadik helyezett lett, ami egy csöppet bosszantotta, de barátok maradtunk.

A nagyszabású sporteseménynek az ELTE Bölcsészkarának tornaterme adott otthont, ami egyébként a BEAC edz?terme is volt. Mint kés?bb megtudtuk, a verseny mögött a BEAC asztalitenisz szakosztályának mesterkedése állt, így akartak utánpótlást szerezni az ifi csapatba. A jutalom pedig az volt, hogy az els? három helyezettet – sportorvosi vizsgálat után – azonnal leigazolták a sportklubba.

Boldogságom határtalan volt. Edzés hetente háromszor, este hattól kilencig, de az egyiket ki lehetett hagyni…

 

Pista bácsi, a lányok edz?je már els? alkalommal kiszúrta, hogy én nem fogom teljesen szabályosan az üt?t. Nem igazán értettem mit kekeckedik, amikor én ezzel az autodidakta üt?fogással egy egész iskolát magam mögé utasítottam, de ? ragaszkodott hozzá, hogy a mutatóujjamat fektessem az üt?re, és nem sajnált életéb?l és munkaidejéb?l két teljes órát arra szánni, hogy ezt begyakoroltassa velem.

Néhány hónap múlva már beválasztottak a négyf?s versenycsapatba, el?ször csak a páros meccsbe, ahol csak egyszer játszik az ember (ezt sem értettem, a páros játék sokkal bonyolultabb, mintha egyedül küzd az ember), kés?bb teljes érték? tagként, ahol mind a tíz meccset végigjátszhattam. Arra emlékszem, hogy a Vörös Meteorosokat meg a Spartacusosokat nagyon utáltuk, piszkosul tudtak.

Teltek az évek, a tizenhárom éves alacsony kislányból egyszer csak tizenhét éves majd’ százhetven centis nyúlánk n? lett. Az érettségi évében, egy pénteki edzés kezdetén, odaálltam Pista bácsi elé, és kimondtam a kimondhatatlant:

– Ne tessék haragudni, de nem jövök többet; érettségi, készülés a felvételire… Még ma leadom a szerelésemet.

Pista bácsi végigsimított a hajamon, és így szólt:

– Menj csak, de ha felvesznek az egyetemre, visszavárunk. Akkor már a feln?tt csapatba!

 

Ez utóbbira soha nem került sor, de a pingpong örök szerelmem maradt.

Kés?bb csak egy-egy szakszervezeti beutaló kapcsán jutottam kopott pingpongasztalokhoz, „egérrágta” üt?khöz, de mindig akadt egy-két jól játszó partner, akivel ringbe szállhattam. Néhány percnyi bemelegítés után újra éreztem a kezemben-agyamban a berögzült tudást, röpködtek a csavart labdák, a milliméterre kiszámított csuszák és az épp a háló mögé ejtett labdák is bejöttek. A tudat alatti számolás közben olykor azt is elhitettem magammal, hogy a régi edz?teremben vagyok, még a versenytermek elmaradhatatlan tornacip?szagát is érezni véltem.

 

Vagy tíz éve is lehet, hogy f?iskolánk alagsorában, a büfé közelében felállítottak egy pingpongasztalt. Szinte soha nem árválkodott, se óraközi szünetben, se tanítási id? alatt. (Ezt újfent nem értettem.)

Egy alkalommal, amikor lyukasórám lévén, lementem a büfébe egy szendvicsért, már a lépcs?fordulóban meghallottam a jól ismert labdapattogást. Az asztalnál két tanítványom mímelte a játékot, Máriusz, az évismétl?ként is bukásra álló köjálellen?r-szakos srác, meg egy Barbara nev? tehetséges gyógytornászlány.

Ahogy elhaladtam az asztal mellett, odaszóltam nekik:

– A gy?ztessel megyek!

– Rendben! – mosolyogtak vissza, amib?l kiéreztem, hogy nem értik pontosan, a szokásos mosolytalan viccel?désemr?l van-e szó, vagy tényleg elszállt az önértékelésem.

A szalámis szendvicsemmel meg a cukorpótlós teámmal beültem a „bírói székbe”, nem is figyeltem a meccs állását, csak a pingponglabda pattogását hallgattam, ami számomra felért a szférák zenéjével. Egyszer csak Barbara letette az üt?t az asztalra, és egy „köszi”-vel távozva, elszaladt a lépcs? irányába.

– Akkor tetszik jönni? – kérdezte Máriusz.

– Jövök, persze, csak el?bb ütögessünk egy kicsit, évek óta nem játszottam. A bemelegítés percei alatt tisztult fel az agyam, hogy tudniillik nekem ezzel az edz?cip?s, farmernadrágos húszéves sráccal szemben semmi esélyem nincs, a sz?k szoknyámmal, a koromhoz ill? félmagas sarkú, utcai cip?mmel, nem is beszélve a kétszer kificamított jobb bokámról, amir?l csak én tudtam, hogy sosem fog teljesen rendbe jönni.

– Na, kezdjünk – mondtam -, mert kifutunk az id?b?l.

Hiába lett nálam a „kezd?rúgás”, Máriusz negyed óra alatt két szettben laposra vert, úgy, hogy még tíz pontig sem engedett fel.

– Bocsánat, Tanárn?! – zárta le a játékot, picit megszeppenve.

– Oké, akkor viszlát latinórán! – próbáltam felülemelkedni a csúfos vereségen.

 

A tanév végén beírtam Máriusz indexébe a megérdemelt közepest. Az ajtóból még kedvesen visszaszólt:

– De ugye nem tetszik haragudni rám?

Vettem a lapot:

– Dehogyis, megérdemeltem…

 

ping-pong, ping-pong… bim-bam, bim-bam

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Erzsébet
Szerző Szilágyi Erzsébet 215 Írás
Az ELTE orosz-latin szakán végeztem. Voltam az Akadémiai Kiadó szerkesztője, a szegedi JATE Klasszika-filológiai Intézetének oktatója, a Semmelweis Egyetem nyelvtanára. Versfordításokkal már gimnazistaként próbálkoztam. Magyar verseket, novellákat csak néhány éve kezdtem írni.