Petrozsényi Nagy Pál : TRAPÉZ ÉS KRUMPLIORR

*

 

 

 

Az „öregedő” artista sikoltozva ébredt föl. Mint mindig, most is azt álmodta, hogy egyensúlyát vesztve zuhan a cirkusz fűrészporába.

   — Ezért nem fogsz sohasem lezuhanni — veregette vállon partnere, a kurta nyakú Borisz. — Mit gondolsz, a háló vajon mire való?

   Zsolt nem vitatkozott, utóvégre az álom nem vitatéma, ő legalábbis csöppet sem hitt bennük. Annál jobban magában, saját erejében. Persze lassanként, ő is megöregszik, itt csikorog, ott nyikorog, mint a rozsdás kerék. De hát ez a dolgok rendje, nyugdíjba megy, és finita la commedia.

   — Etyele-petyele! — sétált Borisz a tükör elé. — Ha nincs trapéz, jó a krumpliorr is.

   — Sok sikert hozzá! Aztán mondd, hegedülni tudsz-e, mert enélkül nem gilt, barátom!

   — Majd megtanulunk. Jobb később, mint soha. Akkor is itt húzzuk, itt a cirkuszban, mint nyugdíjasként künn az utcasarkon. Másrészt a manézs… De hisz te is tudod, számunkra több egyszerű munkahelynél.

   — Több és kevesebb, tény, hogy külön világ, amin túl senkik és semmik sem vagyunk, hiányzik a taps, az izgalom, társaink szürkék, kicsinyesek — gondolkozott el az akrobata. — Évekkel ezelőtt én is meggyőződtem erről, amikor otthagytam a cirkuszt egy koszos hivatalért.

   — Na látod! Ezért mondtam, ha nincs trapéz, jó a krumpliorr is.

   — Lehet, viszont a tisztviselők nem szoktak orra bukni, egyikük sem bumlizik, mindig tiszták és kipihentek. Este színházba, partikra járnak, nyáron úszni. Gondold csak el, barátom, mikor jutunk el mi ilyen nyugis helyekre!

   — Milyen igaz! Adjak egy jó tanácsot? Ábrándozz kevesebbet, pajtás! Az utóbbi időben folyton dilemmázol. Végül is mit akarsz, sas vagy aktakukac lenni?

   — Tűzoltó — viccelte el a választ, felkapott egy autószifont, és Borisz felé fröcskölt.

   Két nappal később derűsen robogott szülei karjaiba.

   — Ötven napig a tiétek vagyok.

   Az első két nap csavargással telt el. Nagyokat sétált, és sorra látogatta a régi haverokat. A harmadik nap unatkozni kezdett. Akkor elővette a súlyzót, kicsit szaltózott, kézen járt, mert az artistáknak soha sincs ünnepük, edzeniük kell, ez az első törvény, amennyiben életben kívánnak maradni.

   A negyedik este színházba ment, utána gyalogosan baktatott hazafelé. Hirtelen gyanús dulakodásra figyelt föl. Két hórihorgas srác birkózott egy copfos tinédzserrel. A leány eltorzult arccal rúgott, harapott, mialatt a fiúk kocsijuk felé vonszolták.

   — Jó estét adjon isten!

   — Mit akar, jóember? — röffent rá az idősebbik, fülklipszes nagylegény.

   — Én semmit, ti mit akartok?

   — Érdekli? A csaj a kishúgom, úgyhogy kopjon le.

   — Pardon, az más. Ebben az esetben ajánlom magamat. Mademoiselle! — hajolt meg az artista, azzal villámgyorsan markolt a vagányok üstökébe.

   A bakfis ijedten meredt Zsolt háta mögé, ahol a támadók tragacsa állt. Zsolt felismerte a veszélyt, hiszen a leány tekintete úgyis elárulta. Ennek ellenére mozdulatlan maradt, nem fordult hátra, pedig a kocsiból rőtszakállú, Bud Spencer—szerű alak kecmergett elő.

   — Most csipogj, te csótány — nyalábolta hirtelen a pohos.

   A cirkuszista könyökével kurtán hátrabökött, ugyanakkor hasba rúgta a kopaszt, és állon vágta a klipszest. A fiúk sziszegve görnyedtek hétrét. Dühük elszállt, odébb is álltak volna, ha a szakállas rájuk nem pirít:

   — Hová, hová nyuszikák? Nem ízlik a balhé? Bye, bye, elbánok én egyedül is ezzel a dzsentlemennel.

   — Voilà, csak rajta! — flikezett el előttük a trapézművész, s a húshegyen keresztül pattant a motorházra. — Szállok rendelkezéserdre.

   A díszpinytyek harci kedve végképp elpárolgott, behuppantak a kocsiba, és magukra hagyták őket.

Az égen milliárd csillag ragyogott. A tavaszi szél szelíden cibálta a kislány copfjait.

   — Aranyos bagázs! Netán ismerősök? Bocs, azt hiszem, jobb, ha most együtt megyünk tovább.

   — Maga karatézó?

   — Nem, akrobata.

   — Akrobata? — rezzent össze a tini. — De hiszen ez szuper!

   — Nocsak! Elárulnád, miért?

   — Mert… Megmondjam?

   — Mondjad!

   — Én is akrobata akarok lenni — kottyantotta ki büszkén.

   — Szuper! — füttyentett a férfi. — Szabad? — tapogatta ki a fruska izmait, végignézett az alakján, és ismét elámult.

   Furcsa, hogy eddig nem látta, milyen csini ez a mucus. Karcsú, izmos, bőre hamvas, mozdulatai fürgék, haja szőke, mint a ringó búzakalász.

   — Kemény?

   — Micsoda? Ja, hogyne, aztán… izé… hány éves vagy?

   — Tizennégy.

   — Isten éltessen, csak tudod, hosszú ám az út a cirkuszi porondig. Naponta edzés, iskola, cigaretta nuku, inni tilos. Később is, egész életedben. Igaz, sok helyen megfordulsz mind bel—, mind külföldön, de otthon sehol sem érzed magad. Mindig fáradt vagy, s éjjel nemegyszer lidércálom gyötör. Ha elkoptál, mehetsz. Esetleg bohócnak — harminc—negyven éves korodban. Mert az artista korán megöregszik, akárcsak én, kedves…

   — Zelma. Egyébként itt lakunk, viszlát holnap… mester! Ugyanitt, úgy öt óra tájban, és majd én is elmondom egy-két ötletemet.

   Így kezdődött, edzéssel folytatódott, hogy Zelma sikerrel startoljon az artistavizsgán. És ettől kezdve Zsolt sem unatkozott többé. Kinn gyakoroltak a kertben, ahol valaha Zsolt is edzett, még a trapéz is megvolt, csak föl kellett függeszteni. A férfi felfrissült, a bakfis megedződött, megtanult néhány fogást, alapelvet, amikről nem hallott a tornászklubban sem.

   — Nagyszerű! Csak így tovább! — buzdította Zsolt, és többször eltűnődött, mi tetszik neki annyira ebben a tornászlányban.

   Talán a szeme, vagy a mellecskéi, amint izgatóan rúgóznak a vékony trikó alatt? De hát látott ő ezeknél sokkal szebbeket is. Ha hozzáérnek, mégis rögtön belekábul, mint egy szerelmes, buta gimnazista.

Az edzéseket csakhamar siker koronázta: Zelma bejutott az artistaképzőbe.

   — Köszönöm — csókolta szájon ekkor a csitri. — Nélküled biztosan nem sikerült volna. Kérj tőlem bármit, ha lehet, teljesítem.

   — Oké! Először is szeretném, ha megint megcsókolnál — kémlelt körül óvatosan Zsolt, magához húzta Zelmát, és megsimogatta a fejét, nyakát, végül a mellecskéit. — Ennyit kérek, érted, egyedül ennyit, galambom.

   — Értem — pirult el a leány, s akkorát lökött a férfin, hogy az egresbokorba zuhant.

Az artista égő szemmel nézte, nézte, majd elnevette magát.

   — Látom, használt a tréning. Ne félj, csak vicceltem, maradjunk jó barátok.

   — Maradjunk — bólintott rá Zelma, hanem az arcán csalódás rezgett.

   — Na, mesélj, hogy telt a szabi! ­— érdeklődött másnap kíváncsian Borisz.

   — Eltelt. Neked? Remélem, nem pottyantsz fejre.

   Mutatványukat a megszokott taps fogadta. Zsolt éppen ugrani készült, amikor meglátta a leendő artistalányt. Ott ült hátul, az utolsó sorban, mellette a kopasz meg a rőtszakállú Bud Spencer.

   Az akrobata mosolygott, s talán még ma is nevetgél valamelyik clown tarka köntösében.

 

Legutóbb szerkesztette - Petrozsényi Nagy Pál
Szerző Petrozsényi Nagy Pál 30 Írás
nyugdíjas, román-magyar nyelv- és irodalomtanár.