Szulimán Eleonóra : Julika

saját fotó *

 

 

 

 

Nyárestéken sokszor elszundikált a fotelban. Ilyenkor lopva figyeltem, először a kezét néztem. Kicsi, ráncos, dolgos kéz volt, a sok mosástól csupa puhaság. Ahogy megérintettem, felpillantott rám, majd újra elszunyókált. Szerettem simogatni a kezét. Ahogy megsimítottam, úgy éreztem, mintha finoman szőtt kelme borítaná kézfejét. Ölében egymásba kulcsolta, mintha valami kincset tartana. A napi munka után ernyedten, békésen pihent. Néztem kis termetét, apró, sűrű ráncokkal barázdált homlokát, kendője alól kikandikáló selymes, vékonyszálú ősz haját, nagy kerek szemüvegét, ajkán bujkáló mosolyát, gömbölyded testét, vastag, dagadt lábait, duzzadt csuklóját, karját, egész alakját. Sokáig rajta felejtettem tekintetemet.

— Nagymama, úgy szeretlek — sóhajtottam.

Nem szólt, csak mosolygott halványan. Tudtam, hogy hallotta. Jólesett neki. Alig vártam, hogy felébredjen, össze-vissza puszilgassam magas homlokát.

Ilyenkor unszoltam, hogy szóra bírjam: — Mesélj még, Nagymama!

— Hol folytassam? — nézett rám kicsit álmosan.

— Amikor felvette tündérszép ruháját, és a tükörben nézegette magát.

— Valóban ez érdekel? Kicsi vagy Te még, hogy az én szomorúságomat hallgasd napestéken át. — Pedig alig várta, hogy mesélhessen.

Jó hallgatósága voltam. Valóban kicsi még ehhez a fájdalmas történethez, nem is értettem meg mindent. Ezek a kitörölhetetlen, szörnyű emlékek hosszú-hosszú ideje szunnyadtak bezárva lelke mélyébe. Amint mesélni kezdett róluk, talán kinyitott ott belül egy kis ablakot, kiengedett kicsit a mérhetetlen fájdalomból, ami feszítette. Ezt csak azok az anyák érezhetik és érthetik igazán, akik már elveszítették elsőszülött gyermeküket. Anyám második gyermekként született.

 

Julika gyönyörű, kék szemű, szőke kislány volt. Már óvodába járt, amikor ötévesen, tüdőgyulladásban halt meg. Nagymama szerint lehet, hogy egyszer kimelegedve nagyon sok hideg vizet ihatott, leforrázhatta felső légútjait és tüdejét. A halálos kór annyira elhatalmasodott, hogy tüdeje elvizenyősödött. Akkor még nem tudták ezt a kórt gyógyítani. Fleming az általa feltalált penicillint csak két év múlva, 1929-ben publikálta, aminek először nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Először a II. világháborúban, a sebesült katonákon kezdték a gyógyítást. Azóta Fleming találmánya százezrek életét mentette meg.   

Julika tüdejéből többször is eltávolították az állandóan termelődő folyadékot. Cseperedő életét mégsem tudták megmenteni. Tudta, hogy meg fog halni. Felkészítették rá. Nagymama szerint nem félt a haláltól. Úgy tudta, hogy meseországba megy, ahol Csipkerózsika, Hamupipőke és Hófehérke, s a többi általa ismert mese szereplői laknak. Nagymama szép, új, halvány-rózsaszínű ruhát varratott Neki. Csupa csipke és fodor ékesítette. Julika színben hozzáillő fátyolt is álmodott hozzá. Tündérkirálynőként várta a halált. Lázas—nagybetegen reggelente kikelt az ágyból és felvette mesés kis ruhácskáját. Készült a messzi útra, ahonnan már nem volt visszatérés soha. Nézegette, csodálta magát a tükörben. Látszólag belenyugodott sorsába.

— Meseországban is lesznek kiscsirkék és kiskacsák, Mama?

— Lesznek. Ott sokkal szebbek kicsim, mint itthon.

— Viszek nekik kását, hogy meg tudjam öhö… öhö… öhö… etetni őket. Viszek vizet is, hogy ne öhö… öhö… szomjazzanak.

— Jó lesz, nagyon jó lesz.

— Ki fog sütni olyan öhö… öhö… öhö… finom túrós lepényt, amilyet Te tudsz, Mama?

— A dédmama már dagasztja. Befűti az égi kemencét, úgy várja, hogy süssön Neked kicsi lányom. Mire odaérsz, már készen lesz a friss pirosra sült mennyei lepény.

— Akkor jó lesz Mama. Akkor nagyon jó lesz. Öhö… öhö… öhö… — a köhögés gyakran zavarta már beszédét. Nagyon sípolt a kis tüdeje is.

— Készülök az útra, Mama. Ugye integetsz öhö… öhö… majd a kapuban?

— Integetek kicsikém, integetek. — Julika megnyugodott. Levette szép ruháját, kis kezével szépen összehajtogatta, ráterítette az ágya melletti szék karfájára, majd visszabújt az ágyba.

Hetekig lázas volt. Egyre jobban köhögött. Naponta kijárt az orvos. Nézegette, hallgatta csöpp kis lázas-meleg testét, törölgette verítékező homlokát. Nem tudott már segíteni rajta. Szívszorító, fájdalmas napok lehettek. Amikor már olyan gyönge volt, hogy nem tudott az ágyból kikelni, a ruhát az ágyban próbálta fel. Nagymama odavitte a tükröt, kis fejére ráterítette a fátylat és hagyta, hogy kicsi lánya nézegesse magát. Nem sokáig tartott a ruhapróba, már nagyon gyenge volt. Egy reggelen már nem ő vette fel a halvány-rózsaszín ruhácskát. Ráadták.

 

Nagymama gyermekének halála után harminchat évvel még tisztán emlékezett minden pillanatra, olyan hitelesen mesélt róla.

Ezek az esték látszólag szomorúnak tűnhetnek, de ő megnyugodott, és nekem kétszer annyi szeretetet adott. Amint befejezte az emlékezést magához vont, ölébe ültetett, két kezével átfont és össze-vissza csókolgatott. Lehet, hogy ezek a csókok igazából Julikának szóltak, általam adta át őket és juttatta fel a magasba, a szférák rejtélyes útvonalán egykor elveszített, szeretett gyermekének.

Legutóbb szerkesztette - Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 160 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony