Seres László : S legvégül…

 

 

 

Repítenek rohanó évek

tollaborzolt vén törött szárnnyal.

Elhalványulnak színek, fények,

csitul az égi szivárvány-dal.

 

Visz a sors, még köröz, még emel,

de jaj a magasság már szédít,

s fáj, hogy az idő nem mérlegel,

csak elkísér a sír széléig.

 

Áldást, átkot hagyok a múltnak.

Vérrel írt névjegy az út porán.

Avitt kottáim elsárgultak,

az élet már új dalt komponál.

 

Nem sírom visssza az éveket,

magamat túszul odadobtam.

Rongy garason vett cselédeket

gyorsan elfelejti a holnap.

 

S legvégül,… ha hangom elakad,

kihuny a tűz, a szív se dobban.

Hagyatékom két szó korhatag

fejfámra írva: ember voltam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Seres László
Szerző Seres László 599 Írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.