Dermeszt a hideg, csontvézna fákon
holt lelkeket himbál a kába szél.
Árnyuk lóg fenn bíbor fénykötélen,
fagyba burkolt sírokon táncra kél.
Elmosódtak a lábnyomok a hóban,
a bánat is könnyeket eresztett.
Összesüppedtek a márványkövek,
térdre hullt fejfák, korhadt keresztek.
Befelé les, aki itt eltéved,
a holtaktól csak kérdezni lehet.
Koszorút zörget felettük a sors,
betűzi vakon a vésett neveket
hantok ölén, hol megtörik a fény
s rögből röggé lesz a síri világ,
az idő örök s végtelen a tér.
Isten áldását itt teríti ránk.
Ennyi csak az ember és ennyi a lét.
Egy volt életük, haláluk is egy.
Szerettek, öleltek öles tűzben,
itt a fagy honol, a szív megpihen.
Mit tudnak ők, mi van most felettük,
nyár tüze ők, vagy tél fagya apaszt.
A lélek él, mert jussa az öröklét,
csak a test jel az ősi föld alatt…
Hajts fejet, ha erre vinne utad
s a Nap Isten ölében találna.
Itt meríthetsz erőt az élethez,
hogy méltó lehess majd a halálra.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.07. @ 17:44 :: Seres László
