Markovics Radmila : Iskolareform és szójaföld

*

  

 

 

A hetvenes évek közepén, pontosan 1975-ben Kishegyesen is megalakult az általános középiskola, mint szabadkai kirendeltség. Három év után vált önállóvá a községben, amely szintén kérészéletűre sikeredett.

  Jött az újabb iskolareform. Annak értelmében többé nem lehetett önálló, valamelyik nagyobb iskolaközponthoz kellett kapcsolódnia. Most a bácstopolyai igazgatóság alá kerültek a tanulók, tanárok. Így alakult ki az együttműködés. Volt egy főigazgató, akit populárisan generális igazgatónak nevezett mindenki, Kisimre Tibor személyében. Tibor lelkiismeretes, pontos, tele ötletekkel, ambícióval. Sok jó dolgot megvalósított igazgatói pályája során. Lett is a munkához való hozzáállása miatt elég idegessége, néha legszívesebben a plafont kaparta volna le tíz körmével. Ilyenkor általában kikiabálta magát, és ment az élet tovább, azért soha sem nyugodott bele, nem értette azokat, akik lezseren álltak a munkához. Mellette a négy Egységes Munkaszervezet négy igazgatója végezte a teendőket. Különösebb problémák nem voltak. Szépen együttműködött mind a négy középiskola.

  Az egyik topolyai egység a mezőgazdasági iskola volt, ahova a kishegyesi osztályfőnökök is vezették a tanulókat dolgozni, főleg a kapálási szezonban.

  Egy szép tavaszi reggelen szóját kapálni mentek a gyerekek. Autóbuszt fogadott az iskola, és így jutottak el a szójaföldre. Én is velük mentem.

  Mikor kiszálltunk az autóbuszból, nézegettem én a kapálásra váró területet, de csak gyomnövényt ismertem fel.

— Igazgatónő, legyen szíves, mondja meg nekünk, melyik itt a szója, mert mi nem tudjuk.

— Drága gyerekeim, én sem tudom, de várjatok egy kicsit, idehívom a generális igazgatót, ő biztosan tudja, neki van földje.

Tibor valahol a szójaföld másik végében beszélgetett valakivel. Elindultam felé, bíztam ismereteiben is, meg segítőkészségében is. Amikor közelébe értem, már elkezdtem a mondókámat.

— Tibikém, baj van. Nem tudom megmutatni a tanulóknak melyik a szója. Megtennéd?

— Na, gyere — mondta mosolyogva. Hatalmas léptekkel, gyorsan megindult a gyerekeim felé. Alig tudtam követni. Amikor odaértünk a tetthelyre, lába közé vett egy sort, és magyarázni kezdett a tanulóknak.

— Látjátok itt ezt a szőröset a lábam között? Ez a szója. A többit kapáljátok ki!

A gyerekek a földre bámultak, nem merték felemelni a fejüket, énbennem naná, hogy nem állt meg a nevetés, hátraarcot parancsoltam magamnak, és gyorsan távolodtam a tanulóimtól, de még a könnyeim is kicsordultak a nevetéstől.

Tibor utánam jött, rám csodálkozott kék szemével, belesimított hosszú szőke hajába, majd megkérdezte:  

— Min nevetsz ilyen jóízűen?

— Még mindig nem jöttél rá? A lábad közé vetted a sort, és azt mondtad a gyerekeknek…

— Bébetűzze meg az ártán túzok! Én megyek innen, ma biztos többet nem láttok.

— Azért köszönöm — kiabáltam utána.

Jól mondta, úgy eltűnt, mint a kámfor.

A gyerekek tökéletesen megértették, melyik a szója.

Legutóbb szerkesztette > Markovics Radmila
Szerző Markovics Radmila 66 Írás
MarkoviÇ Radmila, Kishegyes Belgrádban születtem, (ajaj) 1940. nov. 04-én. Vegyes házasságból származom. Apám Jovan, MarkoviÇ, anyám Süli Verona volt. Tanár voltam, nyugdíjas vagyok. Nagymama szervíz dolgozik hét közben az unokáknak. Szakkönyveket fordítottam magyar nyelvről szerbre, könyvem jelent meg Rövid történetek az életemből címmel. Szegeden doktoráltam magyar nyelvből, ÃÅjvidéken szereztem meg előzőleg a Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékén a magyar nyelv és irodalom, valamint a szerb nyelv és irodalom tanári diplomáját.