Sivatagi homokszemek
masszírozzák nedves tenyerét
az embernek,
rátapadnak,
elérik a kézfejét.
Homokvárat munkált,
a Nap bearanyozta
pompáját,
a szél sárba tiporta,
mint betűimet a porba.
Csekély vizű patak,
délibáb a látóhatáron,
elhiszi; ihat,
de nem elég,
lecsepeg a száraz ajkadon.
Sír az Ég
lagymatagon a langyos földre,
ketté foszlott a kék bárányfelhője,
tükörsima felleg,
vágyik a zöldre.
Könnycseppek
a szomorú fűzfákon;
fűszálon, levélen,
vagy bármi máson,
harangzik a gyöngyvirágon.
Kiapadhatatlanul…
Ne aggódj, nem fogyhat ki,
van belőle bőven,
Sír az Ég; ez nem volna elég,
a tető is beázik.
Tőlem…, Istenem, magatehetetlen!
Legutóbbi módosítás: 2010.06.06. @ 16:19 :: Horváth Nóra
