Böröczki Mihály - Mityka : Derkovits

Nyomtatás

A nyomorúság stációit jártad,

tüdőbaj, éhség, gond-bélelte otthon,

de minden festékfolton

ott villogott, mint szálfa-magyarázat,

az emberségig fölemelt alázat,

mert fény se volt,

azért lett lét-világos,

hogy mi hurkol, kötöz, csomóz magához

forgács-szagú, irdatlan-szép erővel,

hogy hasonlíts a külvárosi tájhoz,

kezed dúdolt, a tested színnel ébredt,

kevés vonal, pár folt és kőkemények

a bőröd alól kihámozott képek,

míg szenvedted a rajzaidra nőtt

fekete arcú, brutális erőt,

és dal és füttyszó jajdult:

fölszakadt

a vászonra egy izzó pillanat,

mert álmaid ecsetre bízott tánca

szavaidat színekbe babonázta,

mert ingyen semmit sem adott

naponta megböjtölt napod,

hát éltél és szerettél,

pirosló csönddel olvasom,

a két szó súlya összenyom:

néha ettél,

gyomorbaj, munkásgőg, ecset

színesedett és rád fényesedett,

mint egyensúlytalan nyomor,

és álom-szántott vázlatkönyvedet

a meghajszolt színek,

formák vádjával zsúfolta a kor,

de szíved bírta,

onnan volt erőd

fölállni minden zuhanás előtt,

mert egy voltál, ki tudta, újra felnő,

mert rád aggatott gyötrelmek alatt is

zúgtál, nevettél föntről, mint az erdő,

tisztaság, szépség, áhítat és líra

a körtefa-paletta dalait

dudorászta a formákra hajítva,

te értetted, fölfalnak napjaid,

de hagytad,

és egyre mélyebb csönd nyílott alattad,

egy kép kavarja most a holt időt:

Dinnyeevők,

és szín kapcsol a szóhoz,

a nyestecset a költővel sikoltoz,

a terhes víz halk szavú és zavart,

de egyről szól a rokon Dunapart,

egy percről, ami túl van mindenen,

amit fénytelen villámok között

kutat az értelem,

nem zúg,

nem harsog,

nem dörög

– csak hajszál-heg a lehetetlenen.