Reped az ég, felhők gyűlnek
nyitott könyvből dőlt betűknek.
Sorsnyi létben magam lakom,
nincsen ajtóm, se ablakom.
Lángszekéren, teveháton
árkon-bokron visz az álom.
Jéghegyek közt testem lázban
érik, mint mag a kalászban.
Könnyek hullnak nyitott sírra
önmagamat visszasírva.
Dal sem altat, a mese sem.
Anyám mosolyát keresem.
Az ég forrása csörgedez,
a lét halotti csöndje ez.
Erőm harmat, felissza már
lelkem, ha hozzád visszajár.
Mint kisiklott szóvonatok,
sírnak bennem félmondatok.
A hang hörög, fel-leingáz,
felemel, elejt, leigáz.
Magamtól is megvédenek
s aki szeret, az eltemet,
Csendben, hogy meg se hallhatom.
Isten kopog az ablakon.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.11. @ 05:04 :: Seres László
