Kovács Ágnes : Tudásbázis II.

fotó: Kligl Sándor Háború című köztéri szobra, Szeged

 

1943 utolján

 

1 kiló szalonna 30 p

1 = fehér liszt 6 p

1 = barna 3

1 db tojás 1 p

túró 4

1 lit tejfel 6

1 kiló sajt 14 p

1 kiló zsír 22 pengő de 30 is volt

 

1944-ben

 

1 liter tej 140 pengő

1 liter tejfel 7

 

1944 május 9-én kezdtem el egy éthordó zsírt, elfogyott 22-én.

Terinek a csomagot küldtem 1944. március 12-én, válasz jött 16-án, megkapta. Értök végtelen aggódtam a bombázáskor, mikor Erzsébetet bombázták. Nagyon rosszul éreztem magam, bár erős akartam lenni, bele akartam nyugodni, hogy elvesztem őket, hiszen most nagyon sok édesanya elvesztette a gyermekét. De nem, nem tudtam megnyugodni, míg meg nem jött tőlük a levél, hogy élnek. Ez volt március 7-én, 1944. Azután még kétszer volt ott bombázás, 17-én ismét írtak, hogy megvannak. Isten segítségével, de a ház, ahol laktak, erősen megrongálódott.

 

1944. március 20-án éjjel jöttek a németek, én igen féltem, mert azt hittem, hogy az a zúgás a bombázóktól van, de nem, hanem az utcán ment a rém sok tank és autó, kocsik.

Rózsimtól az utolsó lapot kaptam: 1943. jan. 1-jén.

 

1944. április 1. – 1 hónapi lisztért 16 p 26 fillér

 

1944. április 5-ig fűtöttünk, de még 26-án is begyújtottam. Lengyelné meghalt 15-én, nyugodjék békében.

 

1944. április 17-én írom: igen nagy szorongások közepette élünk. Csaknem minden nappal és éjjel zavaró repülések vannak, és szól a sziréna. Ha éjjel gyorsan öltözünk, Istennek ajánljuk fel b…, s várjuk sorsunkat. Én már éltem: de a gyerekeim és az unokáim végtelen sajnálom.

 

1944. május 4-én ismét bombázták Pestet. Teri írt, hogy nincs semmi bajuk.

 

1944. június 2-án több száz bomba hullott Alsóvárosra, mi is remegve várjuk.

Június 3-án kezdtük meg a kis bödönt.

 

1944. június 8-adikán szedtük le a cseresnyét, egy kiló lehetett.

 

1944. június 11. – ismét sziréna. 14-én ismét. A háziasszonyt június 11-én vitték a gettóba, 85 éves korában. Ezekben a napokban teherkocsikkal hordták be a zsidókat, sok barátunkat is.

 

1944. július 3-án több száz bomba hullott a hídtól lefelé, a Boldogasszony sugárút és a Szentháromság utcán. Július 10-11-12. sok eső esett, a barack igen érik, de nem merünk kimenni.

Augusztus 9-én, de 7-én is riadó volt, akkor azt hittük, végünk. Augusztus 12-én két óra hosszáig voltunk az óvóhelyen, éjjel. Akkor is több száz gép zúgott el felettünk. Bajunk nem esett, csak a rémület…

 

1944. augusztus 19-én délelőtt ismét riadó. Augusztus 24-én támadás érte a vasúti hidat és az újszegedi kendergyárat és egy nagy élelmiszer raktárt. Augusztus 29-én ismét nagy támadás bent a városban és a város körül, sok ember és épület elpusztult.

Jucikám, kedves jó gyermekem, meghalt 1940. december 14-én, utána a férje meghalt 1942. augusztus 26-án.

Három árva unokám van odaát Bánátban.

Szeptember 3-án Felsőváros szenvedett rémesen, igen sokan meghaltak.

Szeptember 26-án Makót elfoglalta az ellenség, a hidat felrobbantották. 27-én nagy izgalom, mert az ellenség Gyomához közel van (Lajos fiam!), de mi is igen félünk, mert nem lehetetlen, hogy el kell hagynunk a várost, de hát hova menjünk? E napon azt határoztuk, hogy nem megyünk sehova…

Október hetedikén írom: szegény makói testvérem, a 84 éves Mari néném és a többi kedves rokonaim már két hét óta küzdenek, véreznek, el vannak tőlünk zárva, rettenetes napokat élünk. 6-án és 7-én, 16 óra alatt háromszor volt riadó. Igen féltünk, talán már nem is a bombáktól, hanem az ellenségtől, mely igen közel van már hozzánk, a jó Isten irgalmazzon. 1944. október 9-én felrobbantották az újszegedi közúti hidat este kilenc órakor, azért az oroszok mégis bejöttek. És már 10-én fél hatkor elkezdték lőni a várost, és lőttek este 10 óráig. hát, rémes napok voltak. 11-én már jöttek házról házra az orosz katonák. Egész október hónapban egy nap sem múlt, hogy ne jöttek volna, még éjjel is betörtek és átkutatták az egész házat. Jöttek még sokan. A házban 30 is lakott. Egyszer egy lovat is felhoztak a lépcsőn. Éjjel nappal ittak, sok izgalmunk volt, de nagyobb bántódásunk nem. Most, 1945. április 20-án igen készülnek elmenni.

 

1945. február 11-én végre ismét írom ezeket a kis lapokat. Hogy azóta mik történtek, azt én nem tudom leírni, csak azt tudom, hogy végtelen sokat szenvedtünk. Lajosék januárban izenték, hogy a kisfiukat, az én kis Lacikámat elvitték Ukrajnába – édes jó Istenem, segítsd vissza, mert nem volt neki semmi bűne. A nagyapja, az volt német, de az nem az ő bűne. És Terikémékről sem tudok már 1944 szeptembere óta és most már 1945 február van, és én nem tudom, hol és hogy vannak. Mi lett veletek, drága jó gyermekeim. Már igen sokan jönnek haza Pestről, csak ők nem.

 

1945. április 20. – az élelem igen drága, húst még ez évben nem kaptunk, cukrot sem, zsírt sem.

Februárban egy pár tyúk 40, márciusban 110 pengő, áprilisban 280 pengő. Májusban a béke első napján, már 500 pengőt kértek egy pár tyúkért. És egy liba is 500 p, tojás 3 pengő, egy liter tej 3, egy liter tejföl 45 pengő, de csak ha úgy véletlenül lehet kapni. De nem is lehet leírni, hogy milyen árak vannak, mert szalámit, ha valaki fel tud kutatni, rém ára van, 120-150 p.

 

1945. április 22. – a másik kis unokámat is elvitték egy felvirágozott katonavonattal Hajmáskérre, de most, május 10-én úgy hallottuk, visszajönnek.

 

1943-ban nem volt tél, egészen 1944. február 6-ig. Akkor sok hó esett. és nagyon szeles idő volt, a kis Jucika 5-én indult útra. Nem tudom, szegénykém hogy ért haza kompon át a Tiszán. Február 23-án mostunk és nagyon fagyos hideg volt.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács Ágnes