Kőmüves Klára : Uralkodásom idején – II.

 

 

II.

 

 

 

Nyolc éves lehettem, amikor saját utakon kezdtem járni. Már kinőttem azt a korszakot, amikor azt gondoltam, csak nekem áll a világ s szeretteim csak azért vannak, hogy nekem minden kívánságomat teljesíthessék. Megértettem, hogy az életben vannak szabályok és csak azok betartása mellett tudok előbbre jutni. Nem ismertem a kifejezést; kompromisszum, de tudtam, ha a vasárnapi istentiszteleteket szép csendben végig ücsörgöm, akkor azokon a délutánokon anyukám elvisz az Ipolyra és egy órával tovább maradunk ott a szokásosnál.

Hittanórákra jártam, de nem értettem a hit lényegét. Imádkoztunk minden este édesanyámmal vagy a nagymamámmal, de nem tudtam, mire való az a szó, mire való beszélni valakihez, akit én még soha az életben nem is láttam és, ami a vasárnapi miséket illeti, ezerszer kérdeztem magamtól, mi jó ebben a felnőtteknek, mert az már bizonyos, én, mint gyerek egyáltalán nem szeretek oda járni. Nem azért, mert kötelező programmá szabták nekem, inkább, mert soha semmit nem értettem ott.

Még kisebb koromban, egyenesen rémisztő volt… keresztre feszített ember.

Télen hideg volt a templomban, egyáltalán nem akaródzott odamennem.

Nyáron meg az bosszantott, hogy az előző este épített homokváramat már biztosan szétrombolták a szomszéd fiúk, akiknek nem kellett templomba járniuk. Na és még ott van az a szép ruha, amit mindig fel kellett vennem. Kényelmetlen volt és kellemetlenül leánykás, amit nagyon nehezen viseltem ördögfióka típusú gyermekként.

Kénytelen voltam kitalálni valamit, hogy túléljem azokat a vasárnap délelőttöket.

 

Azt hiszem a Miatyánk után következett, amikor a seprűnyelű csörgős perselybe elkezdték gyűjteni a pénzt. Amikor meghallottam a csilingelést, mindig nagyon izgatottá váltam.

Szinte az egyedüli olyan esemény volt ez a hosszú mise alatt, ami valamelyest felvillanyozott, na persze csak a „Menjetek békével haza” után.

Édesanyámnak csak az tűnt fel, hogy minden mise után eltűnik egy-egy gomb a ruhámról… Tulajdonképpen az történt, hogy a perselybe szánt aprót eltettem, hogy hazafelé szaladva még vehessek egy gombóc fagylaltot a kocsmában, így aztán, mert úgysem látják, mit teszek a csörgőbe, abba gombokat tettem. Na, persze nem volt ebben rossz szándék, hiszen mindenki csak ezt a pénz vonalat erősítette, miközben meg a soha nem látott Jóistennek lehet, hogy éppen gombra volt szüksége. Egyszer az is megfordult a fejemben, hogy majd fagyit teszek a perselybe.

Aztán egyszer csak megváltozott valami és én már nagyon szerettem odajárni.

Talán nem is értették a szüleim legújabb hozzáállásomat. Ez persze nem csoda.

Az történt, hogy átestem életem első saját meg- és felvilágosulásán.

Megfigyeltem, hogy a Hiszekegy elhangzásakor mindig harangoznak, s ezt követően még éppen fél óráig tart a mise.

Azt kértem édesanyámtól, hagy nézhessem a misét a kórusról; jól fogok viselkedni, panasz nem lesz rám. Így is történt.

Nagymamám és anyukám beült a második sorba és én felmentem a kórusra.

Mielőtt elkezdődött a mise, édesanyám minden alkalommal felnézett rám és bólintott, én visszaintegettem mosolyogva. Aztán csilingelés következett és elkezdődött a mise.

Ekkor én… uzsgyi le a szűk csigalépcsőkön, majd orra estem – Irány az Ipoly!

Az úton nem féltem attól, hogy meglátnak majd, hiszen ilyenkor mindenki a misén volt.

Leszaladtam a Dózsa utca végébe, míg nem megpillantottam a Molnár hidat… micsoda boldogság is volt az! Úgy, ahogyan voltam belegázoltam a vízbe és leültem a sodrásban lévő nagy kövekre. Ott a Molnár hídnál mindig is kicsi volt a víz, egyáltalán nem kellett félnem.

A fűzfák alatt szitakötők fogócskáztak, soha nem sikerült elkapnom őket. Persze nem is akartam, mert még az első alkalmak egyikével, láttam egy egész szitakötőcsaládot.

Legalább is én annak képzeltem őket, és már hogyan is foghatnám be az egyik családtagot. Egy, mert majd megtámad a család, kettő, mert nekem sem lenne jó, ha elrabolnák valamelyik családtagomat. A part közelében mindig nagyon szép színű volt a fű. Ott tanultam meg különbséget tenni a zöldek árnyalatai között. A víz meg egyáltalán nem volt kék, ahogyan a könyvekben látni azt. Inkább barna és sárgás, de volt, ahol egészen semmi színű. Meg is állapítottam; a víz színtelen, de mondhatjuk még úgy is, semmi színű.

Amikor meghallottam, hogy a Hiszekegynél harangoznak, hazarohantam és belevetettem magam a házunk előtt csordogáló patakba, így aztán anyukám mindig azt hitte, hogy ott pocskoltam össze a ruhámat. Nem bánta, mert örült annak, hogy egyáltalán rá tudott venni a misére. Később persze, szégyelltem magam ezért, de akkorra már jóval nagyobb leányka voltam.

Úgy éreztem, hogy az Ipoly parton töltött idő jóval közelebb vitt a Jóistenhez, mint az a sok szentbeszéd, amit még csak nem is értettem.

Néha hétközben is leszöktem magamtól a folyóhoz. A kántornő majdnem mindig ott volt. Talicskában hozta a templomi szőnyegeket, azokat mosta. Mindig segítettem neki hatalmas köveket keresni, amivel lefogathatta a szőnyeg négy sarkát. Beszélgettünk, s amikor megkondult a harang keresztet vetettünk. Énekelt és imádkozott, nagyon szép hangja volt. Már a beszédhangja is megnyugtatott. Nem is hittem, hogy ilyen kedves asszony, a templomban mindig ijesztőnek tűnt. Nem egyszer mondtam anyukámnak: „Anyu, nem megyek, mert ott ordít az a hatalmas szoknyás asszony!” …pedig csak énekelt, utólag rádöbbentem, nem is akárhogyan, gyönyörűen!

Talán, mert ő mindig a kóruson volt, még a titkomat is ismerhette, de soha nem beszéltünk arról.

 

(A fiam nyolc éves. Szüleimmel szó nélkül elmegy a misére és hangosan imádkozik. Leginkább a kóruson szeret lenni. Esténként imádkozunk. Soha nem felejti el az ima után hozzátenni: „Kérlek, Istenem, holnap mindenki boldog legyen!”)

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 610 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))