még domb mögül leselkedik
zsémbesen ébredezve,
ívelt pályán emelkedik
– semmihez sincsen kedve –
a fák tövén ott kuporog,
megül a hajnali pára,
kusza álmokat gombolyít
vissza az éjszakába
sávokat fest az ösvényre
a görcsös ágak árnya,
itt szánkázva belebotlik
a szelíd fény sugára
lépésenként közelít
felénk egy fénylő új nap,
araszol, megáll, majd elhuppan,
felpattan, s tovább ballag
elseperve a gondokat
– harmattól fénylik bőre –
itt kopogtat a virradat,
szétárad a mezőre
