Szilágyi Erzsébet : A kenyér

(avagy az els? keresetem)

 

 

  

Ica néni távoli rokonunk volt. Férjét, Károly bácsit már nem ismerhettem. Németes hangzású neve és a csend?rségnél betöltött adminisztratív munkaköre külön-külön is elég lett volna ahhoz, hogy a kitelepítend?k listájára kerüljön. Ám gyenge szervezete a vecsési megpróbáltatásokat nem élte túl.

Pesti lakásukat elkobozták, de Ica néni családi örökségér?l, egy kis pilisvörösvári telekr?l „elfelejtkeztek”.

Amikor végre elhangzott a „Mehet mindenki, amerre lát, csak Budapestre nem!” parancs, Ica néni – már magányosan – a f?thetetlen vörösvári házban húzta meg magát. Még munkához is jutott, betanított munkás lett az Egyesült Izzóban.

Nem tudom, milyen úton-módon talált ránk, de nagy volt az öröm, hiszen édesanyám volt az egyetlen él? rokona. Ezután változó gyakorisággal csöngetett be hozzánk, munka után, vonatindulás el?tt, de sosem jött üres kézzel. Hozott egy kis meggyet, körtét, diót, ami épp volt a kiskertben. Cserébe viszont még egy tányér levest sem fogadott el.

– Csak nem gondolod, hogy eleszem a gyerekek el?l? – hárította el édesanyám kínálását.

Egy nyáron váratlan ötlettel állt el?:

– Majd ha szabadságon leszek, kiviszlek benneteket Vörösvárra egy hétre, jó?

N?vérem inkább otthon akart maradni anyuval, kalandvágyó bátyám meg én viszont szinte a plafonig ugráltunk örömünkben, hiszen vonatozni is fogunk! Korábban egy-egy családi kiruccanás alkalmával legfeljebb a János-hegyig jutottunk el.

A „ház” okozott némi meglepetést. Egyetlen helyiségb?l állt, a bútorzatot egy rongyos huzatú hever?, egy téglával pótolt lábú szekrény és egy rozoga asztal alkotta.

Az ajtó közelében volt valami f?z?alkalmatosság (akkor láttam el?ször butángáz-palackot), a másik sarokban pedig egy hokedli, rajta egy fémlavór, alján egy löttyintésnyi szappanos vízzel.

– És vécére hová megyünk? – szólalt meg Laci, els?ként felocsúdva.

– A fa alá. Lehet választani – hangzott a mosolygós válasz.

– És vizet honnan szerzünk? – folytattam én.

– Az nem gond. A szomszédban van kút. Megengedték, hogy használjam.

Körülnéztünk a kertben. Kerítés nem volt, de a kis birtokot valami sárgavirágú sövényszer?ség vette körül.

– De szép az a sárga virág! – mondtam ?szinte csodálattal.

Ica néninek máris támadt egy ötlete.

– Szedjétek le, csináljatok kis csokrokat, szerdán és szombaton van piac, itt a templomtéren. Ha sikerül eladni, a pénz a tiétek lehet.

Nem kellett kétszer mondani, hisz zsebpénzt sosem kaptunk, egy 50 filléres fagyira is csak egy hónapban egyszer ha jutott.

Szerda reggel csináltunk annyi csokrot, amennyi a kett?nk karjában elfért, vastag f?szállal kötöttük át ?ket, és kivittük a piacra.

Találtunk egy négyzetméternyi üres helyet, oda lepakoltunk, szépen elrendezgetve a csokrokat.

Hirtelen ott termett egy sötét ruhás bácsi, nagy fekete táskával, és megkérdezte:

– Ugye nektek még nincs jegyetek?

– Milyen jegy? – kérdeztük szinte egyszerre.

– Áruhelyjegy. 2 forint.

Néztünk riadtan, el?bb egymásra, aztán az ijeszt? külsej? bácsira, végül kénytelenek voltunk bevallani, hogy nekünk egy árva fillérünk sincs.

A „sötét bácsi” meglep?en lojálisnak mutatkozott:

– Nem baj, majd visszajövök kés?bb, ha már eladtatok a virágokból.

Hamarosan meg is jelent az els? vásárló, egy id?sebb néni, két nagy cekkerrel.

– Hogy a virág?

– Egy ötven – vágtam rá egy üzlettulajdonos öntudatosságával.

A néni felvette a legközelebb lév? csokrot, és lassan összeguberálta a pénzt.

Nem volt ilyen egyszer? eset a következ? vásárló. Egy fiatalabb hölgy volt.

– Egy ötven? Ott a sor végén 1 forintért is van.

– Az biztosan nem ilyen szép. Mi ezt most reggel szedtük – feleseltem.

A néni rakosgatta egy ideig a csokrokat jobbra-balra, meg vissza, végül választott egyet, és megadta a kért összeget.

– Megy ez! – konstatálta a 12 éves Laci. – Körülnézek egy kicsit – tette hozzá, és elszaladt.

Mire visszajött – két dughagymával a zsebében, amit csak huncutságból csent el valamelyik árustól -, már csak két csokor maradt.

Közben a jegyes bácsi is el?került. Büszkén nyújtottam felé a két forintot, még egy vinyetta-méret? nyugtát is kaptam érte.

A sikeres piaci akció után az összegy?lt forintokat testvériesen megfeleztük.

Másnap délel?tt egyedül szöktem el otthonról. A mintegy félóra járásra lév? nagyobbik népbolt felé igyekeztem. Az a finom sárga selyemcukorka lebegett a szemem el?tt, amit a hozzánk látogató ismer?sök hoztak, mindig csak szigorúan 10 dekát a három gyereknek, és mindig ugyanolyan fehér papírzacskóban. „Veszek 30 dekát, és mindet én fogom megenni!” – tervezgettem.

A bolt el?tt többen várakoztak, csoportokba ver?dve. A beszélgetésb?l hamar kivettem, hogy még nem érkezett meg az aznapi kenyérszállítmány, azt várják.

Az üzletben is hosszú volt a sor, volt id?m körülnézni. Többféle kimért cukorkát is árultak, ami egy kicsit elbizonytalanított. „Vegyek inkább franciadrazsét? Vagy savanyúcukorkát?”

Hamarosan megérkezett a kenyeres autó. Két hatalmas kosarat tettek le róla, tele gyönyör? barnára sült kenyerekkel.

A kinti várakozók gyorsan visszaálltak a sorba.

– Te mit kérsz, kislány? – térített magamhoz az eladó hangja.

– Én is egy kétkilós kenyeret! – csúszott ki a számon.

Hazafelé még gyorsabban szedtem a lábam. Er?sen fújt a szél, érz?dött, hogy vihar közeledik, a távolban villámlást is láttam. Már közel voltam a házhoz, amikor hatalmas es?cseppek kezdtek hullani a poros útra.

– Hol voltál??? – kiáltott rám Ica néni. Hangja remegett az idegességt?l.

– Ezt vettem a pénzemb?l! – nyújtottam át a nagy kenyeret, amit belépésemkor a keskeny kis hátam mögé próbáltam elrejteni.

Ica néni könnybe lábadt szemmel ölelt magához…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.04.28. @ 16:11 :: Szilágyi Erzsébet
Szerző Szilágyi Erzsébet 230 Írás
Az ELTE orosz-latin szakán végeztem. Voltam az Akadémiai Kiadó szerkesztője, a szegedi JATE Klasszika-filológiai Intézetének oktatója, a Semmelweis Egyetem nyelvtanára. Versfordításokkal már gimnazistaként próbálkoztam. Magyar verseket, novellákat csak néhány éve kezdtem írni.