Marthi Anna : A szerelmét temető

Festmény: Bertók Mihály

 

 

Temetnek a sarokházban,

Az utcán feketét ránt a sár.

A siratás fejkendős szolgája

Összekulcsolt kezével rajta jár.

 

Kesereg arcán a fátyla,

Szélbe sújt a szoknya ránca.

Könnytelen rideg arcán

Sírokat ásnak.

 

Szegény szerelmét temetik,

Emlékek szövik koporsóját,

Virágok sárgaságát

Mind a mélybe engedik.

 

Vajúdik a nyak sújtása,

Zokog a csönd az árva,

Égett két szembogarába

minden búját szánja.

 

Végül térdet hajt a sár is,

Botlik a kéz az arcba.

Ügyetlenül száguld mégis

Gondolat a gondolatba.

 

Mikor mindenki hazamenne,

maradna, és sír mellett feledne.

Szál virágán pír

Pirosában dárda.

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1324 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak