Várok. Életemet a várakozás tölti ki, ami néha jó. Máskor meg, csontomról
a húst is lezabálja és belőlem csak egy nagy kérdőjel marad, hogy mikor?
Olyan ez, mint a lebegés. Fekszel a víz tetején, tested-lelked átadod a
hullámok ringatásának. Bekebelez a nagy egész. Megszűnsz, te lenni.
Valószínűleg a felelősség-elhárítást élvezem ennyire. Vagy a mazochizmust.
(most egy „szmájli” kellene ide!). Mindenesetre tény, hogy széles vigyor és
egyenes derék mögött, ordít egy csecsemő. Szeressetek! Mert én még várok.
Vajon, hol lehetek?
Legutóbbi módosítás: 2010.04.10. @ 06:32 :: Grin Sándorné