Sonkoly Éva : Méltóságos úr? – II.

Talán valaki tud segíteni… *

 

 

Elégedetten dőlt hátra a fotelben. Elkészült az első fejezet, egy nap alatt. Hiába is tagadná, kell az ihlet.

A tegnap estén jártak gondolatai, Fáninál. A kis ostoba megvámolta a felesége parfümjét, alaposan bűzlött tőle…  Parasztlány, honnan tudná a módját?

Nehezen, de legyőzte a feltolakodó emléket, ami a feleségét idézte…

 

Tarkójára tett kézzel nyújtózott, jól érezte magát.

Jani nemrég csukta be az ajtót, a hintó készen áll.

— Indulhatunk! — gondolta. Mindig ilyen többesben gondolkodott… ez illik hozzá!

Beszállt a hintóba.

— Tudod az utat! — vetette oda röviden a kocsisnak.

— De Méltóságos úr, az ostorhegyest le kellene cserélni, kicsit sántít — nézte a ló lábát aggodalmasan a kocsis.

— Kicsit, hát aztán, nem a világ végére megyünk. Hajts! — szólt türelmetlenül.

A hintó ringatózva vitte utasát álmai felé. Még nem is sejtette, mekkora álmok felé utazik.

Elmerengett a learatott tarlót nézve. A parasztok most kötötték kévébe a gabonát, unásig egyforma mozdulatokkal.

Álmosító… — gondolta, s elszunnyadt. Szivarja is hamvába holt mikor hirtelen megállt a hintó. A döccenéstől galambszürke nadrágjára hullott a hamu.

— Mi a fenét csinálsz? — szólt a kocsisra, s porolgatta finom mozdulatokkal a pernyét.

A kocsis állt a hintó előtt, fejét vakarta a kalapja billegett, mikor visszanézett.

— Én? Az ostorhegyes… mondtam, hogy a lába. Sajnos be kell menni a közeli fogadóba, talán valaki tud ott segíteni.

— Fogadó? Egye fene, legalább járok egyet — bólintott Békéssy Barna. Magában eddig egy jó ebédre vágyott, pár pohár hűsítő borra. Ez jó alap lenne a belépőhöz ott, Kapolcsyéknál.

Minden a tervek szerint alakult, pár dolog kivételével.

Remek ebédet tálaltak. Aranyló gyöngyszemek úsztak a fácánlevesen. A szarvaspörkölt fenséges volt, a desszert megédesítette az életét. A bor több éves aszú, hűvös, kellemes emlékeket idézett.

Merengett az emlékein szivarfüstbe burkolózva, mikor mindent elrontott a kocsis. Alázatosan állt elé, s motyogva merte közölni a hírt. A ló alig tud lépni, szó sem lehet az út folytatásáról. Pont most, mikor már látni vélte Annabella szemérmes mosolyát.

— Nincs lehetetlen — csapott az asztalra —, majd én kézbeveszem a dolgokat! Fogadós! — zengett a hangja a pincéig. Pont ott találta meg, akit keresett. Sietett is fel a lépcsőn, már elgondolta, melyik hordóból kínálja a következő borát. Felérve látta vendége arcán, hogy itt baj van.

— Talán nem ízlett valami, Méltóságos uram? — kérdezte félve, s már izzadt is a homloka az alázattól.

— Lovat, lovat akarok! Van itt ló valahol? Azt mondja ez a gazember — intett fejével kifelé —, hogy sántít az ostorhegyes. Minden pénzt megadok egy lóért! Érti? Mindent! — ezt már kiabálta.

A fogadós bólogatott némileg megkönnyebbülve, de nem kis gondban. Udvariasan dörzsölgette a kezét.

— Ló nincs a közelben, de ha holnapig tud várni a Méltóságos úr, kerítünk egyet a feleségemmel — nézett arra, befelé. Békéssy Barna követte a tekintetét, s egy igen formás teremtést látott szégyenlősen mosolyogni a másik teremben, épp a terítőket simogatta. Ő meg a termetét, szemmel. Kicsit enyhülve bólintott.

— Nem bánom no, ha másként nem lehet… Khm… küldene a feleségével még egy hűvös kancsóval az előbbiből? — s nem tudta levenni a szemét a feleség hullámos, elszabadult kis fürtjéről ott, a tarkója felett. Tenyerén érezte selymes tapintását.

— Igen, méltóságos úr, azonnal küldöm! — készségeskedett a fogadós, s intett a feleségének, aki rövid idő múlva le is tetette az asztalra a kancsót.

Békéssy Barna gyorsan elkapta a kezét, mielőtt visszahúzhatta volna. Szép barna szemével ijedten nézett vissza az asszony.

— Hogy hívnak? — súgta bizalmasan Békéssy Barna.

— Bella — mondta kezét elhúzva.

— Este a szobámba, egy ilyen kancsóval… érted, kicsi madaram?

Bella bólintott. Azt sem tudta mi történik vele, ő és a Méltóságos úr? Ugyan, csak bort szeretne, nyugtatta magát estig.

— Légy nagyon kedves, úri vendég! — mondta a férje, s lefeküdt aludni.

Talán jobb is, ha a többiről nem tud. Békéssy Barna nem is értette, mi vonzza ebben a kis senkiben, de olyan fizikai kényszert érzett. Türelmetlenül viselkedett vele, mint aki élete nagy csatáját vívja, minden feszültségét kiélve aludt el. Bella moccanni sem mert, nemhogy elmenni. Csendesen szunyókált, lehet álmodott is valamit, mikor felébredt egy kiáltásra.

— Annabella! — hallotta tisztán.

Az alvó fölé hajolt, aki mélyet sóhajtott, s aludt tovább. — Micsoda alak — gondolta —, méltóságos úr? Azt sem tudja, hol van.

Sértődötten kiosont a szobából, s bebújt a férje mellé az ágyba.

Reggelinél a fogadós mosolyogva közölte:

— Megvan a ló, a feleségem sokat segített, méltóságos uram!

— Rendes asszony — morogta Békéssy Barna.

— Remélem, jól aludt méltóságos úr? — kérdezte hajlongva a fogadós.

— Jól, jól — s eszébe jutott az álma, Annabella —, csak a görcs húzta a lábamat, ah — legyintett —, már én sem vagyok a régi…

— Jó utat méltóságos úr, és jobbulást kívánok! — köszönt el a vendéglős. Remélem, a feleségem az aszuból vitt az este… — tette még hozzá elmenőben.

Békéssy Barna bólogatott. Nem lehetett tudni, hogy a hintó került kátyúba, vagy más.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.04. @ 14:49 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"