Markovics Radmila : A szeretet bére

Ha az élet napos oldaláról figyeled önmagad, a környezeted, akkor is nehéz az élet, csak lehet elviselhet?bb, humoros, de nem kell félni a vihartól sem, mert az sem tart örökké.

 

 

 

Katica alacsony termetű, szép asszony volt, aki általában mosolyogva köszönt az embereknek. Hosszú fekete haja korához képest nagyon hamar megőszült, már huszon-egynéhány éves korában mákos színt kapott, és gyorsan kezdett fehéredni. Nincs ezen mit csodálkozni. Még be sem töltötte a harmincegy életévét, már két gyerekkel egyedül maradt a beteg édesanyjával, meg a majdnem tíz évvel fiatalabb öccsével, aki még nem fejezte be az egyetemet. Sokszor úgy érezte, rászakad az ég is, de ezt is csak ritkán, mert nem volt ideje saját magával foglalkozni.

A második válás jobban megviselte, mert a baj csőstől vette körbe, és sírdogált is egymagában, amikor senki sem látta, de gyorsan az önsajnálatának végére járt, amikor kinyitotta jobban a szemét, és látta, hogy nem egyedül bukdácsol az élet útján, mellette, előtte, mögötte haladók között csak látszatra lépkednek boldogan az emberek, gyerekek.

Keményen dolgozott három munkahelyen. Asszonyt fogadott beteg édesanyja mellé, meg a gyerekekhez, mert azok még kicsik voltak. A fiatalabbik alig múlt egy éves, a lányka meg hat évesen koraérett kislány volt, aki felfogta nehéz helyzetüket, de azt hitte, ez csak azért van, mert nincs apuka a házban. Persze van ebben igazság, hiszen ahol ketten kerestek, abban az időben, Tito ideje alatt az egyik fizetésből megélhettek kényelmesen az emberek, a másikat meg megspórolták, vettek autót, házat építettek, nyaraltak, teleltek, világot jártak.

Katica is megtett mindent a gyerekeiért, azon kívül, hogy keveset voltak együtt. Küldte őket síelni, vitte őket nyaralni az iskola szervezésében, ő maga meg, mint nevelő ment a gyerekekkel. Szolidan öltöztette őket. Nem fáztak, nem éheztek, igaz a krumplipaprikást nagyon szerették, ami néha pörköltnek sikeredett, mert amíg főtt a paprikás, addig a füzetjavítást igazán el lehetett végezni. Szerencse, hogy a krumpli gyorsan megfő, mert volt olyan eset is, amikor előbb a kutyát, a macskát etette meg a mi Katicánk, csak azután került az asztalra az ebéd. Néha évelődve a gyerekei is megkérdezték: „Ma mit eszünk? Paprikást, vagy pörköltet?”

Telt, múlt az idő, a gyerekek nőttek, Katica meg minden évvel erősebb lett. Hol kivédte a pofonokat a Sors kezétől, hol visszaadta, de akkor az csattant, pedig nem durvaságkedvelő. Ha csak tehette, vagy elnevette a bántalmakat, vagy viccre fogta a dolgokat, de szívbajos nem volt.

Egy alkalommal az egyik nős kollégája mindenáron fészekre csalogatta volna, sehogyan sem akarta megérteni a finom elutasítást. A gyerekekkel való szabadaktivitást úgy intézte a rámenős kolléga, hogy ugyanabban az időben legyen ő is az elkülönített iskolarészben, mint Katica. Elébe állt, és váltig erősködött, a kapukulcsot nyomkodta a kezébe, hogy ő elengedi a gyerekeket előbb, azután Katica is fejezze be az aktivitást, zárja be a kaput, ő benn lesz a teremben.

Gondolt egyet Katica. Elvette a kulcsot, és csak annyit mondott: jól van.

Mikor befejezte a tanítványaival az önképzőkört, kimentek, és kívülről bezárta a kaput, majd nyugodt léptekkel hazament.

Másnap az iskolában sértődött ábrázattal, mikor senki sem hallotta, fülön fogta Katicát a vén kecske, hogy merte őt bezárni, és otthagyni az iskolában egyedül. Elkezdett pattogni, mint sértett fél. Katica végighallgatta, és amikor a kolléga kifogyott a szuszból, csak annyit mondott.

— Ha ezzel nem fejezted be, akkor odamegyek a feleségedhez, és elmondom neki, miért lettél bezárva. Így csak annyit mondtam neki, mert rám kérdezett, hogy azt hittem, neked is van kulcsod. Többé biztos nem fordul elő.

Még egyszer próbálkozott a rámenős. Különben a kolléganőimmel P.na Matyinak hívtuk magunk között, mert minden kezdő kolléganővel próbálkozott sikertelenül.

Másik esete Katicának nem durva, és nem szexen alapuló, inkább komolyabb vitája alakult ki a kollégájával, mert védte a tanítványait vele szemben. Osztálytanács alkalmával persze megint összekaptak, szó szót érte, mire a kolléga azt mondta, hogy amilyen az osztályfőnök, olyan az osztály.

— Mennyire igazad van! Ki legyen a példaképük, ha nem az osztályfőnök?

— Akármit mondok, mindig az övék az utolsó szó.

— Az osztályfőnöki órán is így van — mondta mosolyogva Katica, és egyenesen a kolléga szemébe nézett, hogy minél meggyőzőbb legyen.

— Adjátok meg az ötöst, nem bánom, csak fejezzük be — volt erre a válasz, és farkasszemet néztek.

— Látod, milyen rendes vagy! — mondta Katica.

— Még mindig van mondanivalód?

— Nincsen.

— Nézzük a következő tanuló tanulmányi előmenetelét — sürgette a kollégája.

— Akkor ötös, és mehetünk tovább?

— Mikor lesz az enyém az utolsó mondat?

— Na, ne viccelj már, várd ki a nyarat, akkor van mezei virág, most nincs pénzem koszorúra.

Elnevette magát a kolléga, meg a többiek is kuncogtak, és soha többé nem vitáztak.

 

A család berkeiben volt egy nem mindennapi esemény decemberben.

Úgy december tájékán megjelent a volt férj (a második, ezt nekem ki kell hangsúlyozni, mivel kettő is volt belőlük) tizenkét, tizenhárom éven át a lakás ajtajában, majd a házban. Katica beengedte, leültette, főzött neki kávét, pár rutinos mondatot váltottak, amikor a volt férj szó szerint azt mondta: „Ha akarsz, visszajöhetsz hozzám. Te pakoltál el, te mentél el, én visszapakolni sem segítek, de jöhetsz.”

Katica válasza rövidebb volt: „Ha nekem ott jó lett volna, nem jöttem volna el. Nem megyek vissza!”

Ez a párbeszéd szóról szóra megismétlődött sok éven keresztül minden decemberben. Katica már szinte várta, mikor toppan be a volt férj, papagájként ismétlődő szövegével, függetlenül attól, hogy volt-e élettársa vagy sem a volt apjukának — mert ha Katica elemében volt annak idején, apjukomnak szólította a párját.

Már nagyobbacskák voltak a gyerekek, amikor megint elérkezett a december, elhangzott a visszajöhetsz szöveg, csak most Katica nem a megszokott válaszát szajkózta, hanem odafordult a fiához, aki az apja mellett ült, és elkezdett beszélni.

— Idefigyelj, a gyerekek már elég nagyok, komoly dolgokban nem egyedül döntök. Hogy becsületes legyek veled szemben, először a fiadat kérdezem meg, hogy mi a véleménye az ajánlatodról.

A gyerek egy kicsit meglepődött, de kerekperec kijelentette:

— Anyu, te, ha akarsz, visszamehetsz a tatához, de nekem ez az otthonom, én itt maradok, nem megyek sehova.

Ekkor odafordult Katica az első házasságából született lányához, akinek ugyanazt a kérdést tette fel, mint a fiának.

— Anyu, én is azt mondom, ha te akarsz, visszamehetsz, de én maradok az öcsémmel.

Ekkor Katica a férfihez fordult, és kijelentette, neki már nincs mit mondania, a gyerekek elmondtak mindent helyette. Látszólag nyugodt arcmaszkot öltött, de legszívesebben szívére ölelte volna mindkét gyermekét, és belülről kacagott, kacagott, amit csak a gyerekei hallottak meg.

A volt férj soha többé nem jelent meg decemberben.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Markovics Radmila
Szerző Markovics Radmila 66 Írás
MarkoviÇ Radmila, Kishegyes Belgrádban születtem, (ajaj) 1940. nov. 04-én. Vegyes házasságból származom. Apám Jovan, MarkoviÇ, anyám Süli Verona volt. Tanár voltam, nyugdíjas vagyok. Nagymama szervíz dolgozik hét közben az unokáknak. Szakkönyveket fordítottam magyar nyelvről szerbre, könyvem jelent meg Rövid történetek az életemből címmel. Szegeden doktoráltam magyar nyelvből, ÃÅjvidéken szereztem meg előzőleg a Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékén a magyar nyelv és irodalom, valamint a szerb nyelv és irodalom tanári diplomáját.