Horváth Nóra : Ismeretlen ismerős

“Amikor azt mondják műveim csemetéire, hogy utánzatok, akkor ezzel azt állítják, a teremtményeim nem a tieid, vér szerint. Merítkezni kell valamiből, hogy teljes valónkat fel tudjuk fedezni. Ez nem utánzat, hogy egy tőről fakadnak, Ádám és Évától származunk mind. Így hát, fájdalmas vajjúdások árán világra hoztam hitem vallását: az ismerőst átalakítsam ismeretlenné. Fordítva is értendő:

az ismeretlenben jártasnak kell lenni, de csak elég épp olyannyira, hogy felébresszem bennetek az ismerős ösztönöket. Ekképpen történik a teremtés fázisa, erre nem mondható más, olyan nevet kell adni neki, amely a Tiszta Szándékot viseli.”

(Az Élet rejtelmei c. füveskönyv, részlet)                                        

 

 

 

                                          Tapogatnak a képzelet csáprágói,

                                          rezgő testű hosszú fűszálak,

                                          kifakult zöldes barna részleg,

                                          világot befedi, ez maradt csak.

 

                                          A fény átka, olykor vörösödik,

                                          bíborba burkoltan vibrál,

                                          régóta elhanyagolt terület,

                                          lejjebb csúszik a cipzár.

 

                                          Kinyílt a kapu hangyáknak,

                                          vörösen oda vetik magukat,

                                          követik őt sorban,

                                          bolyba rendeződik a szorgalmuk.

 

                                          Életrevaló, élettelen ember,

                                          ki hagyva, testét kidobja,

                                          egyedül, megfeledkezve magáról,

                                          vér üteme lüktet fergeteges dobszóra.

 

                                           Vörös szeméből kitisztultan folyik,

                                           kiapadhatatlan tó békés üdve,

                                           megtisztul lelki tisztasága,

                                           ez a vesztes győzelme.

 

                                           Ismert egy ismerős égboltot,

                                           föld égi mása, nem az ég földi pora,

                                           onnét vonszolta a nehezéket,

                                           azt hitte, rajta nem esett csorba.

 

                                           Lehuppant a kemény földre,

                                           járt már itt kialvatlan,

                                           más tájhoz ért,

                                           az előbbit szétszabdalva.

 

                                            Ismét visszahúz ez az átok szív,

                                            nem ereszti el léggömböt a légveremből,

                                            s ha mégis, egy óvatlan látomásban

                                            utána szállnék szárnyaimmal, mint ismerős az ismeretlenből.  

 

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).