Nyomtatásmegkértem tizenötödik század végi stílusomban,
valahogy úgy: tisztelt uram, lenne olyan kedves,
hogy az örökbecs? Cervantes emlékm?ve el?tt
a barátommal együtt lefényképezni szíveskedne –
de ennél sokkalta több cortesía és grandeza volt
szavaimban a Franco halálát követ? évben, amikor
Valenciában a besúgó elsietett jelenteni, hogy mir?l
is beszélgettünk gyanús Kelet-Európánkból
kiszabadulva, mert a Falange, az mégiscsak
megvan olyan szervezet, mint az MSZMP,
hát hárítsanak el, pedig nem tudta, itt, el?bb
mit teszek, amikor udvarias álcámban nem hagyom
a megcélzott férfiú közbeszólását, ellenvetését;
el nem tántorít, hiába veszi a leveg?t furcsán,
csak öntöm a szót, esélye sem lehet, nyújtom
Zenitem, kattintson végre, ne kéresse magát –
s ekkor szólal meg, mosolyában az égiek
iránt végtelen bizalommal, beleférnek a földiek is:
vak vagyok, sajnálom – ennyit szól, s égek én,
lángol az arcom, ha látná, – viszontlátásra – köszönök
már kutyafuttában; azóta sincsen képem azel?tt
gebe gazdájáról, meg az íróról, aki nekem is gazdám.
