Deme Dávid : A buszút

Tudni akarod milyen érzés úgy utazni, hogy valami nagyon nem stimmel?
Olvasd csak végig…

(Az ajtók záródnak…)

 

    – Az nem lesz jó. 

   A buszsof?r szavai olyan er?sen fúródtak bele az agyamba, mintha egy golyót küldtek volna át a mellkasomon.

   Ránéztem a bérletemre és egy mosoly jelent meg az arcomon, amit egy apró nevetés követett. A bérletemen fekete tintával a 08-as szám volt rányomtatva, a mai nap viszont már szeptember hatodika volt.

   Augusztus, a nyár utolsó hava. Ám mosolygásom okát ne abban keressük, hogy már egy hét eltelt a nyár befejezte óta. Nem. Az okot ott találhatjuk meg, hogy a havi bérletek a következ? hónap ötödik napjáig érvényesek. Ez egyfajta “kapj észbe és vegyél egy új bérlete” id?szak. Amib?l én kifutottam.

   – Éppen, hogy lecsúsztam. Nem tudna mégis fölengedni, ha azt mondom, hogy amint leszállok, rögtön veszek egy új bérletet?

   Mindketten tudtuk, hogy ez hazugság volt.

   Ahhoz, hogy valaki buszsof?r legyen nem kell két diploma, de ett?l függetlenül nem vesznek föl minden arra járó félkegyelm?t. Az el?ttem lev? 1-es számú egyed pedig egyenesen a buszsof?rök nemesi és bárói családjaiból származhatott.

   Tiszta, szépen kivasalt fehér ing, mindenféle folt nélkül, sötétkék nyakkend?, ami egyezett vasalt nadrágja színével és ragyogó fekete cip?k, mind tökéletes állapotban. Ha összemérnénk a kollégáival, mindenképpen elütne az átlagostól. Ennek f? oka, hogy társai három napig viselik ugyanazt a mosatlan inget, az általában lyukas nadrágjukkal együtt. Mindezek ellenére, ami a legjobban meglepett, az az volt, hogy egy csepp izzadtság se folyt le róla… pedig eléggé meleg volt, pláne szeptemberhez képest.

   Én már szabályosan zuhanyoztam az izzadtságban, persze ennek egy részét betudhatjuk a hosszú iskolai napnak, aminek végre valahára a végére értem.

   Az, hogy hazudtam a sof?rnek, egyetlen egyszer? okra vezethet? vissza, mégpedig arra, hogy egy ilyen kimerít? nap után a legutolsó hely ahol lenni akartam az egy hosszú sor, melynek a végén szabályosan kirabolnak engem, mert olyan sok pénzt kérnek el manapság még egy egyszer? diákbérletért is, hogy az embernek kiesik a szeme.

   Természetesen a hivatalnokok, akik megszabják ezeket a “reális” árakat sosem járnak busszal.

   Csak egy napig tehetném meg azt, hogy engem visz egy sof?r a fekete Mercédeszemben, és maguk lesznek azok, kedves hivatalnokok, akik beragadnak a tömegbe a buszon, amikor a lehet? legmelegebb van. Ha maguk lennének azok, kedves hivatalnokok, akik éreznék valaki más izzadtságát, amikor leülnek egy olyan ül?helyre, ami az eddig rásüt? naptól úgy éget, mint a pokol.

   Persze, ha nincs szerencsénk az ül?helykeresésben, vagy csak egyszer?en odajön hozzánk egy “csak két megállóra szállok fel a buszra kisfiam, de öreg vagyok és addig foglak téged idegesíteni a folyamatos panaszkodásommal, amíg át nem adod nekem a helyedet” – típusú öreg banya, akinek kénytelenek leszünk átadni féltve keresett helyünket. Ráadásul, ha ezt nem azonnal és dalolva tesszük, akkor pedig fültanúi lehetünk “az én id?mben minden más volt”-féle szövegeknek.

   Miközben állunk, vagy azért mert nincs hely, vagy mert megfosztottak t?le, folyamatosan érezhetjük a tömeg nyomását, mert ?k igenis igényt tartanak új, a valóságban nem létez? állóhelyekre.

   Kíváncsi lennék, ha nap mint nap átélnék, ezeket, a buszutazó közönség számára mindennapos, élményeket akkor még mindig “reális”-nak mondanák ezeket a felh?karcolókat megszégyenít? magasságban lév? bérlet és jegyárakat, kedves hivatalnokok, különösen ha gyomorszájon vágná önöket egy-két leszálló utastársuk, aki legjobb esetben csak arréb lök, mert megérkezett az ? megállója. Ezek az er?szakos mozdulatok, melyben jól látható a teljes érdektelenség mások egészségi állapota iránt, két okkal magyarázhatók:

   Az els? igazából magától értet?d?, mindenki olyan gyorsan akar lejutni err?l a mozgó pokolról, amilyen gyorsan csak tud. A másik ok már egy kicsikét összetettebb…

   Tudniillik a buszsof?rökkel állandóan ordítoznak és semmilyen tiszteletet nem kapnak az utazóközönségt?l, annak ellenére, hogy nélkülük csakis a lábára számíthatna az ember. Mivel én minden nap busszal járok és látom a távolságokat, amiket az emberek (köztük én is) tömegközlekedéssel tesznek meg, nagyon nem jó ötletnek tartom a buszsof?rök felidegesítését.

   Gondolom magától értet?d?, hogy az én véleményem senkit sem érdekel, így a volán mögött döcög? vezet?ink kialakítottak egy visszavágási technikát. Ez a következ?kb?l áll: ha valaki túl sok ideig vacakol a le- és/vagy felszállással, az ajtók egyszer?en csak becsapódnak az arca el?tt, miközben a távolban meghallja a sof?r hangját, aki kijelenti, hogy nincs ideje várakozni, mert már így is késésben van.

   Ez teljessé teszi az ördögi kört, ugyanis az a kevés utas, akik még valamennyire tisztelték a sof?röket, csatlakoztak az ellenkez? táborhoz, akik (ha ez lehetséges) még inkább gy?lölni kezdték a sof?röket.

   Ezzel visszajutottunk a kezdethez, hogy az utasok nem szeretik a vezet?ket.

   Most, mivel már tisztában vagyunk az átlagos szituációval, érthet?nek tarthatnánk, hogy a sof?rök mind rossz természet?ek és morcosabbak, mint egy nyolcvan éves vénasszony, akit épp most keltettek föl a délutáni szunyókálásából.

   Ám ez a sof?r más volt. Már majdnem megijedtem a nyugodt hangjától és kedves válaszától:

   – Szívesen átengednélek jegy nélkül kölyök, de az ellen?rök ma erre a buszra vannak beosztva, és te nem nézel ki olyan embernek, aki azt szeretné, hogy megbüntessék bliccelésért. Az igazat megvallva, szerintem egyik?nk se olyan.

   Akkor mosolyogni kezdett. Volt valami iszonyatosan gonosz abban a mosolyban. Ha ott és akkor leugrottam volna a buszról, talán másképp alakultak volna a dolgok, de az ajtók bezáródtak a hátam mögött, és soha többet nem nyíltak ki…

 

(Valami nincs rendben)

 

   Az ajtók hirtelen becsapódása megijesztett egy kicsit.

   – Szóval a buszon tart, mi?

   – A következ? busz már nem jó neked kölyök, különben is már elindultunk.

   Nem is vettem észre, de tényleg mozogtunk. Ekkor megint megláttam azt a vérfagyasztó mosolyt az arcán…

   – Szóval akkor mennyibe fog ez nekem fájni?

   – Pár száz forintba, nem fogsz belehalni.

   Amíg a zsebemben keresgéltem az aprópénzt egy fura kérdés ötlött a fejembe: Mennyit ér az életed? 

   – Meglep?dnél a választól kölyök, ugyanis kevesebbet ér, mint gondolnád.

   Hangosan gondolkodtam volna? Meg mertem volna esküdni, hogy az ajkaim nem mozdultak.

   A sof?r elvette a pénzt, átadta az érvényes jegyemet és nevetett. Valami itt nagyon nem stimmelt.

   A feltételezésem valósággá alakult, amikor felnéztem és megláttam, hogy az összes utas a berendezéssel együtt elkezdett rothadni! Ám miután pislogtam egyet, minden újra normális volt. Azt hittem szívrohamot kapok! Úgy néz ki, a képzeletem szeret viccel?dni velem.

   Elmentem a busz feléig, ahol találtam egy üres helyet. Nagyon jól tudtam, hogy az ülés égetni fogja a nemesebbik felemet, de ez egy olyan áldozat volt, amit vállalnom kellett, mert a lábaim már majdnem remegtek a fáradtságtól. Miután hozzászoktattam a hátsómat és a hátamat az éget? érzéshez, magamban folyamatosan imádkoztam, hogy ne legyen itt egy olyan banya, akinek pont az én ül?helyem tetszene meg. A végén már a karomat is felajánlottam, csak ülhessek nyugodtan.

   – Ne aggódj fiacskám, nekem nem a karod kell, hanem az agyad!

   Felnéztem és a félelem teljesen szótlanná dermesztett.

   Tudniillik a filmekben helyet kapó él?halottakon lehet látni, hogy nem valódiak. A valóságban helyet kapó változatukon viszont látszik, hogy valósak, különösen akkor, ha éppen el?tted van egy. Az arcuk olyan, mintha egy részét leolvasztották volna, a szemük vörös. Igazából azokat a golyókat, amiket semmi nem tart a helyükön nem is nagyon nevezném szemeknek. A csont fehérlését láthatjuk egyes testrészeiknél, míg pár centivel arrébb, már az izmok fedik le a hiányos részeket és mindezek kihagyhatatlan része a nyitott koponya a zölden világító aggyal.

   Egy ezek közül a szörnyszülöttek közül ott volt el?ttem és így folyatatta síron túli monológját, miután belátta, hogy nem fogok beszélni.

   – Tudod, mi él?halottak igazán a friss emberi agyat tartjuk létfontosságú tápláléknak.

   Erre ? is elmosolyodott, legalábbis reménykedek benne, hogy az mosoly volt.

   Végül er?t vettem magamon, felugrottam a helyemr?l, ám amikor visszanéztem a szemem majd kiesett a helyéb?l a meglepetést?l, ami egészen addig váratott rám, míg nem pislogtam egyet.

   Az éhes zombie-nénit felváltotta emberi változata, aki kedvesen mosolygott rám, miközben elfoglalta a helyemet és ezt mondta:

   – Köszönöm kedveském. Önként átadni a helyet az id?sebbnek, ritka az ilyen. 

   Elvesztettem azt a maradék eszemet is? Meg mernék esküdni rá, hogy egy másodperccel ezel?tt ez a kedves öreg hölgy halott volt! Vagyis, él?holt, ha pontosak akarunk lenni.

   Rendben, egy hónapig távol tartom magamat a horrorfilmekt?l. Várjunk csak egy percet…Vagy tényleg elvesztettem  azt a maradék eszemet is, vagy a hölgy ruhájának a nyakán tényleg odaszáradt vérfoltot látok?

   Valami nagyon nincs rendben ezzel a busszal.

   – Jól vagy kedveském? Olyan sápadt az arcod, mintha most láttad volna feltámadni a holtakat.

   Ha tudná kedves hölgyem… gondoltam magamban. Erre a rémálom folytatódott: 

   – Én pontosan tudom fiacskám. Valahogy így néz ki egy él?holt, nem?

   Ezzel elkezdett visszaalakulni azzá a rémiszt? csontkollekcióvá, amir?l eddig csak azt hittem, hogy a képzeletem szüleménye. A hangjától pedig még a libab?röm is libab?rös lett, miközben elkezdtem az ajtó felé hátrálni.

   – Sok sikert a leszálláshoz, fiacskám. Én már 1830 óta vagyok állandó utasa ennek a busznak, és a száznyolcvan évemmel itt még fiatalnak számítok…

   Éreztem, ahogy kiszárad a szám és ahogy a fátyol fellibben a szemem el?l. Amir?l eddig azt hittem, hogy a képzel?er?m játéka, kiderült, hogy nem más, mint a vérfagyasztó valóság… 

 

 (Le kell jutnom!)

 

   A pánik egy nagyon egyszer? láncreakció. Amint megjelenik, teljesen eluralkodik feletted. A szívedet olyan gyorsasággal kezdi el dobogtatni, hogy a teljesítményed túlszárnyal egy V12-es motort is. A szíved mellett pedig a légzésed is felgyorsítja, mintha valaki meg próbálna téged fojtani és minden egyes szippantás akár az utolsó is lehet.

   Mindezek átélése után a pánik elkezd együttm?ködni a környezeteddel, így az én esetemben elkezdtem szétfeszíteni az ajtót, majd egy-két sikertelen próbálkozás után az ablakokat próbáltam meg betörni, szintén eredménytelenül.

   Ami visszarántott engem a valóságba (annak ellenére, hogy az agyam egy része igazán szeretett volna az ?rület védelmében maradni) nem volt más, mint a sof?r hangja:

   – Meg se nézted a jegyedet, ugye?

   Soha senki nem nézi meg a jegyét, de mivel lejutni úgysem tudok, így el?kerestem a zsebemb?l.

   Legnagyobb meglepetésemre a jegy hátulján ott szerepelt a nevem, mellette pedig egy pár érthetetlen szimbólum. Talán kínai vagy japán jelek lehettek, bár számomra inkább úgy nézett ki, mintha valaki a legjobbat akarta volna kihozni eg tintapacából.

   Mit jelenthet ez az egész? 

   – Majd én elárulom mit jelent, kölyök. Ez egy…

   – Oké! Elegem van a gondolatolvasó, él?holtmozgató játékodból, ami az ?rület határára taszít!

   – Rendben van, szóval válaszokat akarsz?

   – Igen válaszokat akarok, méghozzá most azonnal!

   Egy apró földrengést éreztem, ám ez olyan gyengéden mozgatta meg a buszt, mint egy szül?, aki éppen befejezné alvó gyermeke ringatását anélkül, hogy felkeltené a csöppséget. Nem is gondoltam volna, hogy a hangom ilyen er?s is lehet…

   – Igazán tenned kéne valamit a dühkitöréseiddel kölyök, mert egy id? után már eléggé idegesít?ek.

   – Hiszen ez még csak az els? volt, sosem találkoztam még magával!

   Ekkor visszatért az a megmagyarázhatatlan mosoly. Tudtam, hogy a sof?r valahogy olvas a gondolataimban, amit viszont nem tudtam (vagy legalábbis nem vettem észre a pánik miatt), hogy én is tudok olvasni az ? agyában! Azok a gondolatok, amiket így dekódoltam t?le, miután kijelentettem, hogy sosem találkoztunk, olyan érzéssel töltöttek el, mintha egy kést emeltek volna a nyakamhoz, amivel bármelyik pillanatban megölhetnének.

   Nem vettem ki teljesen a gondolatait, de amit megértettem bel?lük, az a félelem és a rémület egy új magaslatára emelt.

   Nem emlékszik, mert minden egyes felszállásnál elfelejti a korábbiakat… 

   – Mit akarsz t?lem? – fakadtam ki végre.

   – Csak azt, hogy mondd el nekem, egy embernek melyik része az, amit más nem használhat fel, de elvehetik és akkor vége az életednek.

   Rövid gondolkodás után rávágtam:

   – A válasz az ember lelke, mert a te lelked senkinek sincs meg, de mindenkinek van egy lelke.

   – Helyes. Most, ahogy kívántad, elárulom neked, hogy’ juthatsz le a buszról: tépd össze a jegyedet. Ám el?re fi… 

   A figyelmeztetést nem tudta végigmondani, mert én gondolkodás nélkül széttéptem a jegyemet. Cselekedetem nem lepte meg a sof?rt, mégis egy kicsikét szomorúbb lett.

   – Talán majd legközelebb…

   – Ez alatt mit értesz?

   Válaszra azonban nem volt szükségem, mert a megoldás oly er?vel villant be az agyamba, mint egy villámcsapás.

   Halott vagyok.

   Az egyetlen ok, ami miatt ezt a helyet busznak láttam, csak azért volt, mert pont egy busz volt az, ami elgázolt. Baleset volt és már nem tudtak megmenteni. Hát ezért kellett nekem jegyet vennem. De ha a jegyemet összetéptem… akkor…

   – … Örökre a pokolra vagy kárhozatva.

   Most már tisztán láttam, hogy a sof?r maga az ördög, Lucifer. Megláttam a szarvait és a hihetetlenül gonosz mosolyát. Gondolhattam volna, hogy csakis valami színtiszta gonosz képes ilyen szörny?séget tenni az elveszett lelkekkel.

   – Innét már csak egyféleképpen menekülhetsz meg, vagy ami még jobb, juthatsz el a mennyországba.

   – Mégis mi lenne az – vágtam rá cinikusan, gondolkodás nélkül.

   – Kitörlöm az emlékezetedet és megpróbálhatod újra. Ha képes vagy épségben tartani a jegyedet addig, amíg el nem jutunk a mennyországig, akkor szabad vagy.

   – Hol van itt a csavar? 

   Erre elkezdett hangosan nevetni. 

   – Tudtam, hogy megkérdezed, nem vagy te lökött kölyök. Nos, a csavar eléggé egyszer?. Minden újabb próbálkozásért cserébe egy évet kell eltöltened a pokolban. De mit számít egy év az örökkévalósághoz képest, nem?

   – Ebben van valami. Áll az alku.

   Mikor kimondtam ezeket a szavakat, egy szörny? gondolat suhant át az agyamon: 

   – Ezek az évek összeadódnak, nem? Mégis meddig próbálkozhatok?

   A nevetés, ami kitört Luciferb?l rémiszt?bb volt az összes mai élményemnél. A válasza pedig megfagyasztotta az ereimben a vért.

   – Általában egy olyan harminc-negyven próbálkozás után beleunok a klienseimbe és örökre a pokolra szám?zöm ?ket, de a te esetedben, lehet, hogy meghosszabbítom ezt a számot. Egyszer?en csak túl jól szórakozok veled kölyök…

 

   Milyen régóta próbálkozhatok? Meddig ismételhetem a buszutakat? Egyáltalán van még remény arra, hogy a következ? alkalommal nem rontom el?

   Persze ezek a kérdések válaszolatlanul t?nnek el a fejemb?l, a buszutazásos emlékeimmel együtt, beleértve az ördöggel kötött alkut, és a halálomat is. A másodperc töredéke alatt visszakerülök a busz elejébe, Lucifer pedig a buszvezet?i székbe. A hátam mögött az ajtók elkezdenek becsukódni, és az ördög megadja a végszavakat a következ? felvonás indításához:

   – Az nem lesz jó…

 

Legutóbbi módosítás: 2010.03.27. @ 13:26 :: Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 58 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.