Verőfényes téli reggel volt és arra gondoltak, hogy kimennek sétálni a patakpartra. Nem volt messze a lakásuktól — húsz perc séta, vasárnap lévén úgysem volt más dolguk.
Valamikor sokszor jártak ide kirándulni a gyerekeikkel, és ahol a patak keresztezte a vasutat, egy nagy füves térség volt öreg fűzfákkal, kis híddal, vadrózsa bokrokkal, ibolyával.
A gyerekek azóta megnőttek, ma már egy távolabbi városba jártak egyetemre, csak pár hetente látogattak haza.
Elindultak, és bár fagypont alatt volt a hőmérséklet, a séta felmelegítette őket. Öröm volt sétálni a ropogós hóban, nevetve lökdösték egymást le az ösvényről.
Odaértek hamar, és szinte elállt a lélegzetük, annyira szép volt a táj. Már napok óta hízott a zúzmara a fákon és most, ahogy a verőfény átsütött az ágakon, szinte mesebeli volt a fák szépsége.
Csak álltak és nézték, végül is Péter szólalt meg.
— Azon sem csodálkoznék, ha átszaladna itt egy tündér.
— Egy meztelen tündér, mi? — ingerkedett Klári.
— Lehetne az is — mosolygott Péter, majd a fejéhez kapott. — De nagy marha vagyok, hát nem hoztam a gépet!
Nemrég cserélte le hagyományos fényképezőjét egy méregdrága digitális gépre és azon gondolkodott, hogy ez az elszalasztott lehetőség talán megismételhetetlen.
— Jaj, jaj — nevetett Klári, mi lesz, ha mégis átsuhan a tündér?
— Vagy te — felelte Péter.
— Mármint, hogy én suhanjak át a fák között meztelenül? — kérdezte Klári és azután egymásra néztek. Tényleg…
Elindultak hazafelé nagy tempóban, és közben megbeszélték a részleteket.
Másodszorra autóval jönnek, Péter beáll egész közel az öreg fűzfához, Klári levetkőzik — csak egy kis fehér cipőt hagy magán —, Péter elfoglalja a fényképezési pozíciót, Klári gyorsan átszalad a fák alatt és Péter közben sorozatokat készít.
Hazaérve mindketten izgatottan készültek. Pétert a különleges felvételek lehetősége, Klárit pedig talán a kaland, talán a hiúsága tartotta izgalomban. Hiszen negyvenkét éves kora ellenére még mindig hihető tündér lehetne hosszú hajával, szinte lányos alakjával.
Péter több takarót is betett a kocsiba, és ahogy odaértek a fűtést nagy fokozatra állította, gyorsan megkereste az ideális helyet, és intett Klárinak.
Villámgyorsan vetkőzött le és végigszaladt a fák előtti tizenöt méteres szakaszon, azután visszafelé is. Beült a kocsiba, magára kapta a ruháit. Talán még sosem érezte ilyen jól magát.
Péter is beült, és együtt végignézték a felvételeket. Jók voltak a képek, nem kellett ismételni. Szinte percek alatt értek haza.
Péter beült a PC mellé, betöltötte a képeket, együtt nézték végig, és a legjobb felvételből együtt készítették el az elképzelt képet.
Varázslatos lett. A csillogó téli tájban egy kissé elmosódó, lobogó hajú nő fut át – mint egy tündér. Klári ragaszkodott ahhoz, hogy az arca ne legyen felismerhető és ahhoz is, hogy a többi képet Péter törülje ki.
A képet Péter kinagyította, még aznap bekeretezte, és feltette a hálószoba falára.
Azután az idő múlásával a kalandot elfedte az élet. Klári tavaszra köhögni kezdett, beszedte az előző influenza idejéből maradt gyógyszereket, de nem múlt el. Kénytelenek voltak orvoshoz menni. A kivizsgálás tüdődaganatot állapított meg. További vizsgálatok után úgy látszott, hogy nincs értelme műtétnek, nagyon gyors lefolyású betegség támadta meg Klárit, az áttétek már a szervezet szinte minden pontján kimutathatók voltak.
Júliusig húzta, addigra szinte teljesen elfogyott. A temetés utáni hónapokban Péter megpróbált visszazökkeni, de sehogy sem sikerült. Mintha a jókedve, az optimizmusa is oda lett volna temetve Klári mellé.
Azután ahogy egy téli, verőfényes vasárnap reggel kinézett az ablakon — szinte automatikusan indult el a patak irányába. Az öreg fűzfa mellett leült, beszedte a magával hozott gyógyszereket.
Egy hét múlva találtak rá, félig betemette a hó, ült a fa mellett és úgy látszott – mosolyog.
Nem láthatta senki, hogy nincs egyedül. Egy hosszú hajú tündér ült mellette, és fogta a kezét.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.18. @ 13:47 :: Torjay Attila