Csomós Róbert : AZ UTOLSÓ SORAKOZÓ

*

  

 

 

Egy földhányás mellett volt az utolsó sorakozó. Előtte két, vagy talán három hónappal, egy esős téli napon dugóban araszoló autóból kiáltott rám valaki Haifán. Félreállt és egy ismerősnek tűnő alak szállt ki belőle, valaki, akin minden lötyögött. Nem csak a ruhái, de még a bőre is.

— Dagadt voltam — mondta könnyes szemmel, amikor hitetlenkedve felismertem és átöleltük egymást. Beültünk egy közeli étterembe. Kínáltak „halat, vadat, mi jó falat” de „Dagadt” csak egy gyümölcsteát rendelt… cukor nélkül!.

Braun Laci egyedül jött, az arcára volt írva, Jenő sorsa. Dilis Farkas, a sasszemű mesterlövész, akinek annyira rájárt az ujja ravaszra, szürke hályog operáció után, félvakon tapogatódzott, az arcukhoz centiméterekre közel hajolva ismerte csak meg a bajtársakat. Egy kopasz, a feje búbján kerek kötött sapkát viselő szürke szakállú ember is állt még a gödör mellett. Nagyon meg kellett mozgatnom a fantáziámat, hogy rájöjjek: Az „Ördög” jött el, tisztelt meg bennünket. Vele a sírásókat és a rabbit hozzászámítva a csapathoz, meg is volt, a minden egyházi szertartáshoz szükséges tíz zsidó férfi, vagyis összejött a „minjan”, amely az Ábrahám szövetségébe való felvételtől (a nyolcadik napon való körülmetélés) az esküvőn át a temetésig végigkíséri minden zsidó életét. Ahol tíz zsidó férfi fedett fejjel megáll, legyen az a világ bármely pontja, ott az Úr temploma van.

— Így hát egy Kaddist Sámson Ábrahám Eisenbergért is elmondhattunk. Micsoda fintora a sorsnak, hogy ő, aki annyi „helyzetet” vészelt át a fronton, egy turistaút alkalmából, közúti balesetben halt meg.

— Fiatal gyerekként a Felszabadító Háborúban, a Jeruzsálemi utat elzáró latruni börtönerőd ostrománál egyedüli túlélője volt a szakaszának, a Görögországban szakadékba csúszott autóbusznak pedig egyedüli halálos áldozata — tudtuk meg az „Ördögtől”.

 Töpörtyűvé zsugorodott vénasszony, Dagadt édesanyja még azt súgta meg külön-külön mindenkinek: — Kemoterápiás kezelést kapott, de a szövődmény más szervekre is átterjedt.

Azt is az anyja szavaiból értettem meg, hogy Dagadt a húszas évek végén valahol Dél-Erdélyben Deutsch Hermann néven született és az apjának fűrészmalma volt a havasokban. Ha a második világégés nem következik be, ő is fakereskedő lett volna Brassóban.

— Nicsak ni! Hát te még húzod a beledet? — Lupu mögém tolakszik és úgy csap hátba, mint régen, majd a gödörbe nem esek az ütés erejétől. De lehet, hogy nem is Lupu csapása erős, én lettem sokkal gyengébb?

— Van a Karmel hegyen egy cukrászda. A temetés után felviszlek, iszunk egy kávét, megeszünk egy süteményt, bedobunk egy konyakot… Ugye nincsen cukrod és nincs baj a szíveddel? Felszolgál ott egy új, tinédzserkorú kis szőke pincérnő, ha meglátod, el fogsz sápadni, mert minden véred az altestedbe tódul majd. Apropó, van még neked egyáltalán merevedésed?

— Te Lupu! Egy volt bajtársunk temetésén vagyunk! Hiszel te egyáltalán az Istenben?

— Tudod mit felelt erre a kérdésre az egyszeri székely góbé? Azt, hogy hiszek, mert abból semmi baj nem lehet. De ha nem hiszek, és Isten ments, véletlenül mégis lenni talál…

— Na és mit teszel akkor?

— Már kigondoltam, sőt egyszer meg is álmodtam.  Ott vakultam a ragyogó fényességben az Úr trónusa előtt és egy csapat gonosz angyal, mind a volt feleségeim arcát viselték, kajánul csak rakta és rakta a mérlegre a fekete, nehéz köveket, a bűneimet. Én pedig levettem a zubbonyom hajtókájáról a babérággal befont kardot, a CAHAL, az izraeli hadsereg pár grammos rézjelvényét, a három háború emlékszalagját és a mérleg másik serpenyőjébe dobtam, bátran kihúztam magam, belenéztem a fényességbe, és azt mondtam: — Uram! Én egykor a Te Sereged harcosa voltam.

— Na és mit mondott erre az Úr? Mi volt az ítélet?

— A fényességből Áron bácsi, a falunk volt pajeszos, kaftános krájzlerosának az arca bontakozott ki. Bocskorszíjat, kocsikenőcsöt, petróleumot, lámpaüveget árult. Én mindig nála vettem a medveszarnak nevezett, kesernyés csemegét meg a krumplicukrot is, mert pár baniért jókora darabot mért. — Fiam! Itt már nem sokat segíthetek. De aki három háborút végigharcolt, az nálam ingyen kapja a negyediket.

A zsidó temetés rövid, gyors, mentes az ünnepélyes külsőségektől, talán éppen ettől olyan szívszaggató. A halottat egy lepelbe csavarva adják vissza a Földnek. A rabbi jajongó imája után rákérdeztem.

 — Jut eszembe! Mi lett a relikvia gyűjteményeddel? Az a handzsár megvan még?

Lupu áramvonalas Mercedes sportkocsiján semmiség a Karmel hegyre felkapaszkodni a kanyargós szerpentinúton. A kilátás az akkói öbölre gyönyörű. Alattunk ragyog a világ legnagyobb rózsakertjének közepébe épített Bahaita templom arany kupolája, aztán, ahogy tengerbe zuhan a Nap, leereszkedik az este, ezernyi fényével hunyorog a város, Haifa. Az öböl túloldaláról, az ősi keresztes erőd, Akkó világítótornya villan, szemez az Illés próféta barlangja fölé épített Karmelita kolostor világítótornyával. A cukrászda tömött teraszán alig kaptunk helyet. Az illatos, aromás kávét és a csokoládétortát valóban kifutóra illő gyönyörű, sudár szőke szépség hozta ki.

— Nézd csak a járását! A hosszú, formás lábait! A fejtartását! Ahogy azt a tömör görögkontyot hordozza! Mint egy királynő, a koronázási ünnepség fénypontján.

 Lupu mereszti a szemét, előbb harap, nyel, aztán felém fordul, hamiskásan néz rám, tekintetében a régi Lupu villan és csak most válaszol a temetőben feltett kérdésre.

— A handzsárról kérdeztél az imént? Nem, nem mutogatom, nem mesélek róla senkinek. Legkevésbé az unokáim hinnék el, hogyan jutottam hozzá! Mára minden újgazdag, Egyiptomot megjárt szomszédom szalonjának falán, a műanyag tevebőrre felakasztva lóg vagy egy fél tucat szinte pontosan ugyanilyen kinézésű bazárban árusított giccs. Néha a hintaszékemben ülve azért előveszem és elmerengek a múltamon. Valamikor korholtam magam, hogy a szexualitást helyeztem az életem középpontjába, de ma már látom: A legjobban azt az időt használtam fel, amikor a nők után futottam, leghasznosabban azt a pénzt költöttem el, amit ágyba fektettem, vagyis bőr alá dugtam. De a mégiscsak a szolgálat, együtt lenni veletek, a fiúkkal… a szolgálat, az volt a legeslegszebb.

 Egyetlen pillanatra visszaérzem a lőpor, az izzadság, a benzingőz facsaró szagát, a virágos mezők illatát, hallom az őrségben átvirrasztott éjszakák csendjét, a lövések, robbanások hangját, a visszahozhatatlan ifjúságot, a felejthetetlen múltat.

— És te! Szoktál néha a régi dolgokról álmodni?

— Igen! A dzsip, mintha egy a viharos tengeren hányódó mentőcsónak lenne, bukdácsol velünk a hullámhegyeken. Arra ébredek, hogy görcsösen az ágy szélébe kapaszkodom, nehogy lesodorjon az ár…

— Mégis, mit gondolsz, maradt utánunk valami? Valami emlékezetes arról, amit tettünk?

— A Hermon hegyen belepisiltük a nevünket a hóba, belepisiltünk a Jordán folyóba, a Szuezi csatornába, a Vörös tengerbe és a Szináji sivatag homokjába is. Ez lesz a legmaradandóbb abból, amit tettünk

— Dagadt megérdemelte volna, hogy a hősök parcellájában, katonai szertartás mellett hantolják el.

— Igen! Sokszor legyőzte önmagát, hiszen alapjában békés és lusta ember volt.

— Ha ő, akkor mi is mindnyájan megérdemelnénk azt, ami a hősöknek kijár.

— Nem! Mi nem voltunk hősök, csak tettük a kötelességünket, azt, amit az idő, Cion védelme parancsolt. De hősök mellett, hősökkel harcoltunk együtt és örökre büszkék lehetünk rá, hogy ott jártunk velük mindenütt, amikor kellett…

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csomós Róbert
Szerző Csomós Róbert 51 Írás
Kedves olvasó, a : http://pescador.uw.hu honlapomon minden adat megtalálható