A terepfutó szakosztály mindig jól teljesített, folyton úton voltak, versenyről-versenyre. Majdnem minden versenyző az országos válogatott tagja, ez persze semmit nem jelentett ilyen népszerűtlen sportág esetében. Az a nyár is nagyon zsúfolt volt.
Túl Besztercén és a Szegecs sporttárs Rebeka iránti szerelmi hisztériáján – aminek következtében az éj közepén Csaba kényszerült őt berángatni a szállást biztosító kollégium első emeleti az ablakán, miután a földszinti ablakok vasrácsosak voltak -, Szegecs bánatában és részegségében, a mosdóban demonstratív sztriptízt rendezett a szemközti lánykolesz ablakában röhögve leskelődő csajcsődületnek. Nem lett kevésbe szontyolodott, de kicsit megkönnyebbült.
Ez az egész história nem kis fejtörést okozott Rebeka papájának, aki elég nehezen tudta így betölteni vezetőedzői teendőit…
Három napos verseny után fáradtan, egy Kolozsvár melletti campingben vertek sátrat, húsz napos edzőtáborozásra.
Az összesen „kettő darab” leányzót – Rebekával együtt – Robi bácsival egy faházba szállásolták el.
Nem értették a srácok, hogy a lányok miért olyan lestrapáltak másnap, pedig őket semennyire sem érintette az éjjeli felhőszakadás.
Csak később derült ki, hogy Rebi papája, Robi bá’ egész éjjel a villanyt égetve és a jövőbeli pályákat átfilozófálva ült egy asztalnál. Aztán, más-, meg harmadnap, és az összes többi nap is ezt tette. A zsúfolt programban senki sem foglalkozott vele, mígnem egy napon – a délelőtti és délutáni edzések között – Csabi meg Jónás, úgy nem döntöttek, hogy beruccannak a közeli faluba.
Robi bá’nak elég furcsán hullott a haja, a bőre és a körmei sem voltak egészségesek. Valamiért bizalmat érzett Csabesz irányában és diszkréten odasuttyintotta, hogy miután ő májbeteg és a tengerészek is rumot nyakaltak, az efféle kórság kiheverésére, hoznának-e neki egy liter rumot.
– Hozunk hát, Robi bá’ !
– Csendesebben srácok.
Mikor másnap is leruccanóba voltak, a kérés hajszálra ugyanúgy megismétlődött. Aztán minden áldott nap.
Egy nap éjszakai edzést is beütemezett a szinte folyamatos bódulatban lebegő Robi bá’, aki a valahányadik naptól, már a legnagyobb igyekezettel, sem önkontrollal nem bírta a józan közeli állapotot produkálni. Egy hét után vált mindez köztudottá, mikor egy esti beszélgetési kísérlet közben, egyensúlyát vesztve, dupla-lucott vetett. Elkapták, mielőtt földre zuhant volna. Egy óra alvás után heveny szédülésére fogta az egészet, ám ő sem gondolta komolyan, hogy hisznek neki.
Az új pályákra az ellenőrző pontokat két-háromnaponta ki kellett jelölniük. Általában párban mentek. Csabesz épp Jónással. Úgy 10 km-re a tábortól, mikor elkezdett rájuk sötétedni, bár a terepet ismerték, Jónás beijedt. Képletes pelenkája megtelt és hisztisen bőgött, mint egy kisgyerek. Csabesz rúgott kettőt az ülő gumójába, és egy erdőn kívüli kerülő úton vitte vissza – az általa amúgy sem hősnek, sem egérkének nem gondolt – Jónást, ami kétszer olyan hosszú volt, mint toronyiránt. Egy bűzös rókafarm mellett elrohanva, a telihold fényénél biztonságban fuvarozta haza.
Ezt az edzőtáborozást, a brassói évi országos verseny követte. Taroltak!
Ahogy ez lenni szokott az amatőr sportban, egy idő után mindenki ment a maga útjára.
Pár év telt el. Csabesz a Szent László hídon futott össze a sápadtan sárguló, horgasinában remegő, nagybeteg Robi bá’val.
– Tiszteletem, Robi bácsi. Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Mi újság?
– Szervusz barátom. Nekem már nem sokáig jön újság – mondta elhaló hangon.
– Nahát, mi a baj főnök?
– Meghalok én nemsokára.
– Hát ne vicceljen már, futunk mi még jó terepen, jó pályát, egy kis rummal…
– Ez az Csabesz… a rum.
– Na erő, egészség mester. Kapja össze magát, semmi szontyolodás. Viszlát, majd még beszélünk, most rohannom kell.
Tán egy hét múlva kapta a fiú a hírt, hogy Robi bácsi az intenzív osztályon meghalt.
Legutóbbi módosítás: 2010.02.05. @ 16:24 :: Boér Péter Pál
