Add kezed, induljunk a végtelenbe,————
útunk csodákon át vezet az ismeretlenbe,———————ragrím
égigér? fák között jár ösvényünk,
csillagok követik léptünk, s ha megpihenünk
nyíló virágok fonnak ágyat körénk,
fák susogása, madárdal a zenénk,
takarónk a símogató, aranyló napsugár,
mely meztelen testeden huncut táncot jár.
Idilli, simogat, meleg, de valahol nem válik érdekessé mégsem. Az antikvitást idéz?, könny? természetesség lengi körül a sorokat, már-már gyermeki ez a naivitás, öröm, rácsodálkozás az életre, talán éppen ezért a mai kor olvasóját nem kötné le. Az érzelmi-lelki többletet versi elemekre: váz, ív, katarzis és egyéb, más hatásokra kellene beváltani ahhoz, hogy valódi élményt nyújthassanak a sorok, ne egy sztereotíp „olvastunk már ilyet, sokat” benyomását kelthesse a vers.
