Sonkoly Éva : Dum spiro, spero II.

Amíg élek, remélek *

 

 

 

Olyan nagyon vékony kamasz kislány volt, amikor befejezte az általános iskoláit. Barátnőjének rövid haja volt, ő is olyat szeretett volna.

— Majd ballagásra — mondta az édesanyja. Akkor elvitte a fodrászhoz. Ő boldogan várta az eredményt. Mikor elkészült párás szemmel nyelte a könnyeit, hajfürtjei vállig értek. Pedig egész hajfürtöt kapott becsomagolva, hiszen előtte térdig értek copfjai. Nézte magát otthon, s barátkozott a hullámos hajtömeggel, új arcával.

Jött a nyár, s vele valami más, eddig nem tapasztalt érzés. Szerette a zenét, tudott táncolni, tíz éves korában tanult szalontáncot, később próbálkozott a néptánccal is, de azt túl feszes ritmusúnak találta, szállni szeretett, keringőzni. Édesanyja mindig sokat adott külsejére; szép ruhák, cipők. Egy vasárnap este sétájuk alkalmával a város központjában meglátta a kivilágított teraszon táncoló párokat.

— Még nem való neked — mondta az édesapja, amikor észrevette, hogyan csodálja őket.

A következő hét végén oda szerveztek vacsorát, ahova szülei őt is magukkal vitték. Boldogan hallgatta a zenét, mikor valaki táncra kérte olyan udvariasan, hogy édesanyja bólintott. Magas, barna hajú fiú volt, a szomszéd városban élt. Úgy kéthetenként találkoztak ezután. Szerelem? Akkor azt hitte, de így utólag… Hiúság volt, s jó érzés, hogy tetszik valakinek, moziba mehet, néha táncolni. Csók? Azt nem akarta.

A fiú minden levelében az volt az utolsó mondat: “Miért fordítottad el a fejedet?”  Miért is? Nem tudta az okát.

Gimnáziumi évei alatt nem sokat tanult, abból élt, amit az órán hallott. Éjszakákon át olvasott, mint aki nem ebben a világban él. Néha ráeszmélt nem a fáraók temetkezési helyeit, nem az ókori Róma utcáit, s nem a középkor sikátorokat járja, s hátra van még az Élet iskolája.

Továbbtanulni nem akart. Önálló felnőtt életre vágyott. Irodai munkát vállalt. Érdekes embereket ismert meg. Jogászokat, ügyészeket. Szakirodalmukat regényként olvasta szabadidejében.

— Ezen a területen kellene tanulnia! — mondták munkatársai.

Egyetemre és főiskolára is jelentkezett. Mire megérkezett a felvételi időpontja már aláírt szerződése volt. Elment képesítés nélkül tanítani egy kis falusi iskolába. Türelem? Nem azzal született.

Jó gondolat volt? Azt mondjuk, az első gondolat a legjobb…

Sok örömet okozott neki az a tanév, a téli szünet különösen emlékezetesen telt. Népszámlálás volt. Kapott ugyan egy lovas-szánkót, de a közeli tanyákra gyalog ment. Hatalmas hó hullott, olyan derékig érő, keskeny utakat lapátoltak benne az emberek. Táskában papír, hó ellen kapucni, esernyő. Így indult el, megfeledkezve a tanyai házőrzőkről, melyek dühösen futottak elé. Még a hóba sem léphetett. Jól jött az esernyő, azzal lehetett irányítani az ebeket balra, jobbra egy-egy lépésnyit, míg a sok “Jó napot!” kiáltásra, kutyaugatásra előjött a gazda, aki megkötötte a házőrzőket.

Különös világot ismerhetett meg így, sokféle ember életébe tekintett be. Kezdte megérteni, azt a kisfiút, aki reggelente pálinkát kapott, mielőtt iskolába indult, mert az melegítette a hosszú úton. El is aludt az első órákon, egészen addig, míg Arany János Toldiját nem tanította. A kisfiú még a száját is nyitva felejtette, amikor látta, hogy a “tanár néni” csak úgy megáll a padok előtt, s végigmondja az előhangot könyv nélkül. Meg is kérdezte tőle:

— Mikor tetszett megtanulni?

— Olyan idős voltam, mint te — volt a válasz.

Attól kezdve a fiú legyőzte a pálinka bódulatát, mert beleszeretett Toldi Miklós kalandos életébe.

Kalandok? Az ő életében másfélék voltak.

Egy év tanítás után, egy rosszul sikerült “igazi szerelem” tanulságait kellett feldolgozni hat hónap “élni sem akarok” betegséggel. Legyőzte. A halállal alkut kötött, kapott még egy lehetőséget. Az utolsót? Ki tudja azt…

Fél év hosszú idő. Ahhoz elég volt, hogy másképpen lássa az életét, hogy lehúzza kezéről azt a karikagyűrűt, amelynek párját hordó valaki a hat hónap alatt egyszer sem látogatta meg.

Már csak egy dolgot akart: gyerekeket. Saját gyereket, másokét. Megtanítani nekik, mindenkinek, akinek lehet, hogy mennyi szép, tisztességes dolog van az életben. Mert az nem lehet, hogy ne legyen igaz az a sok becsületes gondolat, amit olvasott, az írott, a mondott emberi törvények.

Törvények? Igazságok?

 

” Forró a törvényed ember,

Hogy a fürtből bor legyen.

Hogy a szénből tűz legyen,

És a csókból újra ember.

Kemény a törvényed ember,

Érintetlen megmaradni,

Háborúban és nyomorban,

S halálos veszélyben is…”

 — Paul Eluard —

 

Nyomor, éhezés. Néha az utóbbival akkor is találkozunk, ha úgy tűnik semmi esélyünk erre, s nemcsak a háborúban leselkedik a halálos veszély.

 

– Folytatása következik –

 

Legutóbbi módosítás: 2010.01.26. @ 15:59 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 577 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"