Kőmüves Klára : Mamanapló

 

 

 

Amikor még éltél, úgy emlékszem, fekete-fehérben mentek a mesék. Érthetetlen lett volna a Hupikék törpikék. Akkor még nem voltak a képernyőnek sarkán karikában raboskodó számok, félmeztelen lányok sem árulták  titkaik. S ha néha csókolóztak egy-egy régi filmben, te, mint az erkölcsnek csősze, kérdeztél valamit, hogy ne pillantsak a képernyőre. Ilyenkor néha megigazítottad a terítőt a tévén, vagy meglocsoltad a virágot, és amikor csurgott le a víz, hogy fel ne robbanjon, kikapcsoltad a készüléket.

    Mama, ha tudnád, mi van ma!

    Csak felhív az ember egy számot, és beteljesülnek álmok, magányos emberek keresnek látatlan szerelmet, fura jelekkel egymásnak integetnek, úgy, hogy közben soha nem látták egymás kezét, valamit elképzelnek, társítanak hozzá egy kis reményt, s ha a drót másik végén jól búgó a hang… Ez sajnos egyéjszakás kalandra vall. Te meg, emlékszem, amikor a szomszéd viccből szádra adott puszit, így szóltál: – Micsoda csúfság, a mindenit!

    Meg aztán, amikor a gyerek nem hasonlított apjára, ha tudnád, mi megy a mai világban!

    Bár te fiatalon özvegyültél – Isten nyugtassa sosem ölelt nagypapám –, mindig, ha új kérőd akadt: – Toromra sem kell! – ez volt a jelszavad. Nem is volt senki azon a toron, ki jó híred csorbíthatta volna, tisztán fektettünk nagypapánk porára.

    Tudod, mama, nem baj az, ha civilizálódik az ember, parasztra is fér úri mód, de azért egyetértek veled, itt már nem mondható, hogy minden rendben megy.

   Hol van már, mit régen mondtatok, hogy húszig lány a lány! Bár e mondat éppen az, mi senkinek sem árt, ha elfelejti. Nem szoktam már kőtkalácsot enni. A grízes csík sem olyan már, mint amilyennek te csináltad egykor, és a derelye is nagyüzemi, mit az ember mélyhűtötten tárol. Mennyi minden szól mellettetek, kik már mind újjászülettetek…

    Csak igaz, hogy csúcsragadozó az ember. Minden más élőt rég megszelídített, és elérte azt is, hogy az élettelent addig finomítsa, míg nem kényelmére válik. Csodálatos a technika, de nekem úgy tetszik, ezért halunk korábban. És itt van még a pénz! Jobb volna tán kenyeret cserélni tejért, vagy húsért adni bőrt, ruhát varrni valakinek, aki azért majd zöldséget ad nekünk.

    Mama! Az a régi buszjegy, ami tizennégy forint volt, ma kétszázötven forint, és nehogy azt mondd, hogy azért, mert jobban is keres az ember. Tudom, jobban, de azért ennyivel nem.

    Lassan visszatérünk a fára, és tegnap éppen azon gondolkodtam, talán mégiscsak jóra fordul minden, ha minden így marad, mert gondolj csak bele: családoknak kell összeköltözniük újra, ki kell használni a veteményeskertet. Ez csak úgy éri meg, ha mi magunk nevelünk magból, saját magokból.

    Talán visszatérhet ez az ősi csere-bere.

    Remélem, nem haragszol, hogy ritkán megyek a sírhoz. Gyakran gondolok rád. Ha tudnád, milyen drága a virág is. Persze, a kertben mindig van, és mindig lesz, én majd mindig ültetek, ahogyan azt tettem eddig is.

    Szép a temető. Megy a verseny, kinek a sírja szebb.

    Szép a temető, de ezért szomorú. Miattatok nem szomorú, mert ahogyan idősödöm, belátom, valóban ez az élet rendje. Születünk és meghalunk. Minden bölcsességed őrzöm, és próbálom továbbadni.

    Egyszer talán megelégeli ez a világ, hogy zsarnokokat szolgál a hátán. Bármit kapunk, semmiség lesz ahhoz képest, amit ártottunk mi, emberek a Földnek, és embertársainknak.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.01.06. @ 09:53 :: Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 713 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))