Gazsi Anna : Találkozás

Először azt hittem rosszul látok. Vagy napszúrást kaptam. *

 

Sokan kapják fel a fejüket ma is, ha azt hallják: bio-giliszta. Anno nagy port, vagy inkább botrányt kavart üzleti vállalkozások voltak, főleg kisembereké.

      Nos, nekünk szerencsénk volt vele. A szomszédainkkal összefogva, a megtakarított pénzünket összedobva, egy évi kemény munkával sikerült annyi pénzt keresnünk, hogy sok-sok év után először sikerült megtakarítanunk. 1989-et írtunk, nekem még nagyon jó munkám volt, de a párom már nem érezte jól magát, a túl sok változást ő, nem tudta feldolgozni. Én más vagyok.

     Megbeszéltük, váltson, mert ő már nem fog változni. Egyetértettünk. Tanyát veszünk, gazdálkodni fog, én a munkám szeretem, maradok egy ideig még, mert a gyerekek tanulnak… megoldjuk.

     Akkor úgy tűnt, megtaláltuk álmaink tanyáját Páhiban. Gyönyörű régi ház, kemence, hatalmas rét.   Barátságos emberek. Ami pénzünk volt, befektettük és szépen elindult a gazdálkodás.

     Én a gyerekekkel, a munkámmal és hatalmas házunkkal maradtam, a párom egyedül, csak hétvégeken találkoztunk. Pénteken délután indultunk, általában a lányommal, a fiamnak már külön élete volt. Százötven kilométer oda és ugyan ennyi vissza. Minden hétvégén.

     Szerettem, nagyon. Mindent rendbe rakni, egy hétre megfőzni, segíteni, a kertet megművelni. Imádtam, ha hajnalban, mezítláb szénát mentünk forgatni, és ha esténként a szomszédaink áthívtak borozgatni.

     Egy teljes évig bírtuk, de a végén be kellett látnunk, sok lesz ez nekem, így együtt, minden. Közelebb kell jönni, másik tanyát kell keresni, mert tanya az kell… Rengeteg helyet megnéztünk. Főleg azon a környéken, ahol most lakunk. De valahogy nem jött össze.

     Azon a nyáron megint a szokott helyen nyaraltunk a barátainkkal. Úgy hozta a sors, hogy egy napra vissza kellett mennem valami munka miatt, és a barátnőm vállalata, majd ő elvisz az autójával. Legalább lesz egy jó kis csajos napunk. Hát lett!

     Ladája volt. Bordó. És öreg. Az autóúton elszakadt az ékszíj, Lajosmizsétől pár kilométerre, augusztusban, harminckét fokos melegben. Üzentünk, vártuk az autómentőt, és ültünk az út mellett kitikkadva.

     Először azt hittem, rosszul látok. Vagy napszúrást kaptam.

     Virágos otthonkában, mezítláb egy idős néni tűnt fel a semmiből, tálcával a kezében. Frissen főzött kávét, hideg kútvizet egyensúlyozva tartott felénk.

     — Igyatok gyerekek, meleg van! — mondta és leült mellénk.

     Ő volt Rózsi néni.

     A fák eltakarták a házát, mi őt nem, csak ő látott minket, és megsajnált. No és nagyon kíváncsi volt. Mit keres vajon, két csapzott nőszemély az út szélén? Hát mi elmondtuk, felocsúdva a meglepetésből és nagyon hálásan. Beszélgettünk. Azaz csak Rózsi néni beszélt. Hogy miről, már nem tudom, és azt sem, mi vitt rá, hogy megkérdezzem:

     — Nem tud véletlenül valahol a környéken eladó tanyát?

     — Dehogynem fiam! Itt állsz előtte, csak nem látod az erdőtől!

     Akkor nem volt idő megnézni, mert megérkezett az autómentő, de megbeszéltük… hazafelé a nyaralásból megkeressük, és megnézzük a tanyát.

     Így is lett. De mire megérkeztünk, Rózsi néni már intézkedett. Csak úgy barátilag. Megbeszélte a tulajdonos fiával, hogy jövünk. Komoly vevők vagyunk, és rendesek. Tudta, csalhatatlanul.

     Soha életemben nem láttam még szebb, vadabb, romantikusabb helyet. Imádom, azóta amióta először megpillantottam. Már tíz éve volt akkor, hogy nem lakta senki. A környezetet hagyták elvadulni, csak a házat tették néha rendbe. Itt minden úgy nőtt, ahogy akart, vadvirág keveredett a rég ültetett nemes virágokkal, mindenhol hatalmas fák, makrancos rózsabokrok, tisztára, mint Csipkerózsika alvóhelye, de ez itt a miénk lehet, ha nagyon akarjuk.

     Akartuk. Nagyon. Segítség az volt, mert Rózsi néni örökbefogadott minket és neki senki nem tudott ellenállni. Decemberben költöztünk.

     Húsz éve élünk itt és nem tudom, hogyan tudtunk máshol élni.

     Rózsi néni ma kilencvenhat éves lehet, de nem biztos. Sok-sok évig tanított engem a maga módján mindenre, amit úgy gondolt tudnom kell, ha már ide költöztünk a nagyvárosból.

     Néhány éve váratlanul úgy döntött, nem akar már többet emberrel beszélni, és bezárkózott. Csak a hivatalos gondozóját engedi be. A környéken lakók, velünk együtt elfogadtuk, és tiszteletben tartjuk a döntését.

    De nyári estéken néha még látjuk, kezében locsolókannával, vékonyka alakján szinte átdereng a lenyugvó nap fénye.

     A háza mellett álló pusztai Krisztushoz járul — virágot locsolni. Mert az, az ő dolga. Amíg él.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Gazsi Anna
Szerző Gazsi Anna 32 Írás
60 éves múltam. Egy pici tanyán élek egy gyönyörű erdő közepén. Boldog vagyok,mert akit és amit szeretek az itt van velem.A természet az befogadott,emberrel csak akkor találkozom ha én szeretném. De néha fel sétálok a magam teremtette kis világom legmagasabb tornyába és tágra nyílt szemmel csodálkozom rá, a körülöttem lévő világra.