dr Bige Szabolcs- : Barátság és vonalzó

fúrton-fúrt verekedtünk, egész álló nap bakolódtunk *

 

 

 

  

 

Bénivel egy padban ültünk a negyedik elemiben, a hosszú hatszemélyes padok egyikében. Mi ketten középen —, Béni tőlem balra, jobbra pedig Kuli, egy magas izmos fiú. Bénitől tovább balra még két gyerek foglalt helyet, de a nevükre már nem emlékszem, csak arra, hogy mindketten csendes, jó gyerekek voltak, és mindig tudták a leckét.

      Mint két kiskakas, mi ketten Bénivel fúrton-fúrt verekedtünk, egész álló nap bakolódtunk, bosszantottuk, piszkáltuk egymást. Hol egy játék, hol egy színes ceruza, hol csak úgy, hecc kedvéért.

      De a tízórainkat mindig megosztottuk egymással. Mennyire irigyeltem a gimnazista testvéréért, aki már tudott kottát olvasni és színes krétával tájképet rajzolni! A következő évben a tanügyi reform elsodorta a gimnáziumokat és én soha nem tanultam meg sem kottát olvasni, sem tájképet rajzolni…

      Egyik nap Béni nekem esett, hogy miért húztam meg a Rozika copfját.

      — Nem is igaz! Nem húztam meg! — tiltakoztam a gyanúsítás ellen.

      — De igen, én jól láttam! Ott álltam az ajtó közt.

      — Nem igaz! — kiáltottam és már neki is rontottam.

      Összegabalyodva egymást püfölve beestünk a pad alá, s ott tovább folytattuk. Ahogy egymásba felejtkezve gyapáltuk egymást, hirtelen nagy csend lett az osztályteremben. Mindjárt tudtuk, ez bajt jelent. S ez be is következett, tudni illik bejött Teréz tanító néni. Az osztály felállt és a gyerekek kórusban, jó hangosan köszöntek: „Jóóó reggelt kííívánok, tanító néniii!” Mi meg csak lapultunk csendben a padlón a többiek lába előtt. De hiába, mert a tanító néni észrevett.

      — Ti meg ott mit kerestek? Gyertek csak ki gyorsan!

      Csigalassúsággal előmásztunk, s odaoldalogtunk hozzá.

      — Verekedtetek, mi? Majd adok én nektek verekedést!

      Tudtuk jól, mi következik. Esztikének az asztalosmester apukája készített egy széles, hosszú vonalzót. Jó erős fából, hogy sokáig kitartson. Ezzel kaptuk a szerintünk igazságtalan büntetéseket, bár ahogy most visszatekintek, mindig mi követtünk el valami meg nem engedett dolgot, valami hitványságot…

      Például milyen jó hecc volt az osztály ablaka alatt kornyikálni! Ez úgy történt, hogy kizártak mind a kettőnket az iskola kórusából, mert csúnyán énekeltünk. Erre fel macskakórust alakítottunk a kórusból kizárt többi gyermekseregből, és a próbaterem ablaka alatt énekeltük mi is a munkásindulókat. Az énektanártól eltanult mozdulattal a fülem mellé emeltem két újamat — a hangvilla helyett (!)— és hosszan kitartottam az „a” hangot, majd beintettem a kórust, hogy azt mondja: „A munka hadának a lépte dobog”, vagy „egy a jelszónk a béke”. Persze rettenetesen falsul. Tanító nénink meghallotta, és nem maradt el a büntetés.

      Mint akár most is, a verekedés után.

      — Hátra arc és bokafogás! — vezényelte.

      Nem volt mese, meg kellett fogni a bokánkat, hogy jól kidülledjen a hátsó fertály. Jött is gyorsan a csihi-puhi. Csak úgy suhogott a vonalzó! Az igazság az, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja az egész dolognak. Hamar megkaptam a részemet és igyekeztem vissza a helyemre. Közben odasúgtam a pad szélén ülő fiúnak: „nem is fájt!”

     Béni még ottmaradt a porondon, de olyan műsort rendezett, hogy az egész osztály hangosan kacagott. Minden egyes csapásra nagyot ugrott és éktelenül visított. Még én is kacagtam, megfeledkezve büntetésemről és sajgó hátsó felemről…

 

*

 

Évek, évtizedek teltek el ezen nevezetes esemény óta, s mit ad Isten, egy hivatal előszobájában meglátok egy ismerős alakot! Bár kövér és kopaszodó, több mint középkorú úriember benyomását keltette, de nagyon ismerősnek tűnt a vigyorgó arcképe.

      — Elnézést — szólítottam meg —, véletlenül nem a Stark-iskolába járt elemibe?

      — Honnan tudja? — röffentett ellenségesen.

      — Csak azért kérdezem, mert magam is ott jártam — magyarázkodtam.

      — Hé! — kiáltott fel. — Csak nem Teréz tanító nénihez?

      Szóval ő volt Béni. Lelkesen emlegettük fel a vonalzót, s a hitványkodásainkat később, egy fekete mellett (húsz csepp konyakkal!).

      Néha még ma is találkozgatunk, de inkább a testi nyavalyáink képezik beszélgetéseink tárgyát, mint az Esztike asztalos papájának hírhedt vonalzója.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.