Magam mögött tudok már pár karácsonyt…
Vajon a mai gyerekek mire fognak visszaemlékezni?
Az én régi ünnepeim hívás nélkül jönnek…
Néha megszámlálhatatlan ajándék várt a fa alatt, de akadt, hogy csak Bambi árválkodott ott. A sokból egyre sem emlékszem konkrétan, de a könyvek mind itt sorakoznak a fejemben. Mint Bambi is. Micsoda örömmel vettem magamhoz reggel, és bújtam vele vissza a meleg ágyba…
Elidőzök, sétálgatok a régben, s figyelem magam. Mi számított nekem gazdagságnak hat-nyolcéves koromban?
Az iskolában egyértelműen az uzsonna, a tolltartó és annak tartalma döntötte el a szememben bárki hovatartozását. Nem mintha én nem vittem volna uzsonnát… Dehogynem! Legtöbbször apukám készítette el gondosan.
Kezdte azzal, hogy vágott két szép, formás — szénbányában dolgozóknak is elégséges elemózsiát adó — karéj kenyeret. Már akkor szorongatta a torkomat valami gombóc. Megkente ízletes bolti sertészsírral — milyen szép zsírpapírba volt csomagolva, máig sem felejtem —, nem sajnálta, igaz, ami igaz. És becsomagolta: ha akadt alig használt selyempapír, szerencsésnek mondhattam magam… Ha nem, akkor előkerült a kiolvasott Petőfi Népe. Én pedig már zokogtam ott belül, és tudtam, hogy az uzsonnámat már megint nem fogom elvinni, hanem valahol elhagyom — véletlenül. Anyuék majd megtalálják, és nagyon össze fognak szidni, hogy milyen hálátlan vagyok, más hogy örülne ennek a kenyérnek. És milyen boldogok lettek volna ők a háborúban, ha csak a szemétben akadnak is egy fele ekkorára…
Soha nem értették meg, hogy nem vajas kenyérre vágyok, amilyet a főiskola igazgatójának a lánya, Kralycsovszki Zsuzsi vitt, és nem is téliszalámis kiflire, mint a főmérnök fia, Fenyvesi Laci… Csak olyan kis formás, vékonyra szelt kenyeret szeretnék, igazi, egyszerű, fehér szalvétába csomagolva.
Nekem fa tolltartót vettek anyuék, benne vigyorgott az a ronda, szögletes, egyik végén pirosat, a másikon kéket fogó ceruza. Jaj, azok a csúnya színek…
Bezzeg, akiknek Csehszlovákiából hoztak, vagy itt kicsit drágábban vásároltak gömbölyű, csodaszép kéket, pirosat fogót… Mennyivel szebbre sikerült annak a királylánynak a szája, amelyiket olyan pirossal színeztem…
Soha nem teljesült gyermekkori vágyaim egyike, a gyönyörű bőr tolltartó… A különlegesen szépekbe egy egész színesceruza-készlet is elfért, mindegyikük külön kis gumiszalagba bújt, véletlenül se keveredjenek össze.
Az én fekete ceruzám vagy karcolt, vagy szinte morzsálva mállott a papíron. Rágni sem lehetett úgy, mint a „szépeket”, mert a festék, nagy darabokban jött le róla, keserű volt, és a végén úgy nézett ki, mint egy otromba pemzli.
Persze, egy szép Koh-I-Noor… Már a neve is csupa zene… Még az íze is mennyire más! Finom, fényes sárga festékkel vonták be, a végét pedig barnával. És siklott a papíron, gyönyörű vonalakat hagyva maga után.
Ha szép ceruzát kaptam, vagy egy új könyvet, gazdag voltam.
Ceruzáimmal és könyveimmel — mindenkinél gazdagabb.
09. 12. 26.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.26. @ 15:19 :: Pulai Éva
