Horváth János : Az út szélén

– Buzi vagy, vagy mi a fene?
– Nem, dehogyis ââ?¬â?? mondom -, kezdesz érdekelni.
– Na, megjött az eszed?
– Nem, dehogy csak jó veled dumálni, úgy feldobod az embert.

 

Minden reggel, és este az M7-esen megy a céges kisbusz, a Délib?l Budaörsre, a munkahelyemre, és vissza. Hazafelé, amikor nagyobb a forgalom – a kora délutáni órákban, id?nként el?fordul -, akkor a vezet? a repül?tér felé kerül, így megússzuk a torlódást, és általában jó tempóban jutunk el a BAH csomópontig.
     A repül?tér felé vezet? úton, különösen nyáron, és még a kés? ?szi napokon is, szinte ötvenméterenként állnak a lányok, lenge öltözékben, félreérthetetlen szándékkal, a portékát kínálva. Autósok, kerékpárosok és gyalogosok alkotják az érdekl?d?k nem túl népes táborát. Az autó megáll az út szélén, letekeredik az ablak, majd néhány mondat elhangzása után megköttetik az üzlet. Nyílik a kocsi ajtaja, a lány beszáll, és aztán ki tudja, mi történik vele. Lehet, hogy elégedetten tér vissza, de el?fordulhat, hogy soha többé nem látja senki.
     Kockázatos kenyérkereset, kockázatos körülmények. A munkaadók, ha vannak ilyenek, vigyáznak a védenceikre. Van, hogy egy mobilhívásra pillanatokon belül ott terem a „lovag”, és néhány pofon kiosztásával, jobb belátásra bírja a nemkívánatos zaklatót. Aki egyedül van, nagy kockázatot vállal, és el?bb-utóbb belátja, hogy szervezett keretek között azért könnyebb a munkavégzés, még akkor is, ha bevételének egy jelent?s részét?l elesik emiatt.
     Egy es?s napon, amikor arra visz az utunk, látjuk, hogy a lányok rövid szoknyában, vékony fels?részben, eserny?vel állnak, mintha nem zavarná ?ket a metsz? hideg szél, és az oldalról érkez? h?vös permet. Nyakukat behúzva, ázott verébként sétálgatnak fel, s alá rövid kis kifutójukon, az útpadka melletti keskeny sávban.
     Szánalom, sajnálat? Nem tudom, milyen érzés van bennem, de kegyetlenül rosszul érezem magam. Nincs szándékomban valamely vélt erkölcsi magaslatról elítélni ezt az ?si mesterséget, és a lányokat sem. Amíg van kereslet, m?ködök a piac, és a veszélyes foglalkozás nem veszít a népszer?ségéb?l. Arról nem is beszélve, hogy mindig akad, aki felkarolja, és a védelem fejében, kihasználja ?ket.
     Meleg nyári nap, negyven fok árnyékban. Gyötröm magam, kerékpárral megyek, és taposok, er?lködöm, nekifeszülök a dombnak felfelé. Izzadok, szakad rólam a víz. Kényszerítem magam, hogy felérjek a dombtet?re, megállás nélkül. A buszmegállón túl, egy régi, lepusztult gyárépület, frissen betonozott kocsifeljáró. A földön egy kinyitható kisszék, majdnem gyerekméret?. Mellette vizespalack. A lány a bokor mögül lép el?, és megállít.
     – Egy menet? – Kérdi, nem túl nagy lelkesedéssel.
     – Hegymenet – mondom -, látod, tekerek.
     – Mire hajtasz? Nem vagy már fiatal, meg ne pusztulj ebben a melegben!
     – Kösz’, hogy aggódsz, de bírom.
     – Nem gondoltad meg magad? Neked ingyen is…
     – Nem, köszönöm, de nem – szabadkozom, nem túl meggy?z?en. Azonnal lecsap.
     – Buzi vagy, vagy mi a fene?
     – Nem, dehogyis – mondom -, kezdesz érdekelni.
     – Na, megjött az eszed?
     – Nem, dehogy csak jó veled dumálni, úgy feldobod az embert.
     – Hülye vagy, tudod?
     – Nem buzi?
     – Á, nem, azt csak úgy mondtam. Értesz a n?k nyelvén.
     – Nem hinném. Mib?l gondolod?
     – Mert nem kurváztál le, mint mások.
     – Na igen, de azért van némi alapjuk rá nem?
     – Jó hogy! Na menj, mert látom, már türelmetlen vagy!
     – Holnap itt leszel?
     – Szóval, mégis…
     – Azt nem, csak gondoltam, ha ráérsz, dumálhatnánk.
     – Jó. Gyere! Örülnék neki.
     – Jövök.
     Másnap, nem láttam a lányt, nem volt a megszokott helyén. Nem tudtam, mi hajt arra, és többször is útba ejtettem a romos gyárépületet a következ? napokban, de nem volt ott a kisszék a vizespalackkal, és senki sem állt a kapuban.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.12.05. @ 11:55 :: Horváth János
Szerző Horváth János 170 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.