Mintha csak egy hógolyót dobott el volna valaki, fent, a hegy tetején. Ott, ahol még szűziesen csillog minden egyes kristály. Aztán, mire a völgybe ért, a kapzsiság az egész világot eltemette.
— Por és könnycsepp a szëmëmet mossa, por és hamu a lelkëmet szijja, por és nyomor a szívëmet ontya. Ez az ílet, már belé nőtt a bőrömbe… — ezeket a szavakat dünnyögte magában Bulcsú, ahogyan a csákánnyal nagyokat sózott a földbe. Aztán jó pár ütés után le-leszakadt egy-egy darab a kemény szikla oldalából. Ha szerencséje volt, akkor hamar talált olyan réteget, amit keresett, és amiben megtalálhatta a túlélés esélyét is. Ilyen-olyan nemesfémeket keresett, vagy, netán ha egy-egy drágakő-szerű anyag is előkerült, akkor az a nap felért sokszor egy, vagy kéthavi munkával is. Tenyere kérges volt már a hónapok óta szinte csak alvásra és evésre megálló embernek. Aztán, ha sikerült, és a lágyabb rétegből végre leszakadt egy darab, akkor azt megfogta, a tőle nem messze csörgedező patakhoz vitte, és ott aztán tisztára mosta. Rozsdás rostájával, amit már legalább öt éve tartott magánál, átreszelte az egészet. Néha sikerült találnia valamit, de annak az értéke eléggé csekélyke volt. Ha pedig nem volt benne semmi, ami egyre gyakrabban fordult elő az utóbbi hónapokban, akkor mérgelődve visszament, és csapta tovább a legyőzhetetlen természet kemény talaját.
De ma is, akár a többi nap, nagyon meg kellett dolgozzon azért a kis darab természet adta köves, sziklás földért. Mintha a gyermeket az anyjától szakítanák el, olyan nehezen adta oda a földanya. Ütést ütés követett, és végre sikerült. Leesett egy darab humusz Bulcsú elé, majd félredobva a csákányt, felmarkolva keblére a földet, elindult vele a patakhoz. Fél perc sem kellett, és már ott volt. Ledobta a partra, majd egy vizesgödörbe tette az egészet, ami már sárga tócsaként virított ott, a sokadszorra háborított patakparton. Nem egy, hanem sok kis ilyen gödör volt. És nem csak Bulcsú dolgozott itt, hanem még egy nála kicsit idősebb barátja, ha barátjának nevezhette. Inkább sorstársa volt, aki szintén a csákánnyal kereste az újvilágba vezető utat.
— Hogy mëgy mámma, Bulcsú? — kérdezte a mellette éppen földet rostáló ember.
— Hát, már legalább két hete nem találtam sëmmit. Ezt a helyet, azt hiszëm, mán kifosztották az előttünk itt dógozók.
És ezt eldünnyögve az orra alatt, a kezét az iszapos földbe nyomta, majd lassan, darabkáról darabkára, elkezdte rostálni az egészet.
Tenyerével összepréselte, és ujjaival tapogatta először, van-e benne valami nagyobb darab kő, amit kidob, mielőtt a vizes rostába tenné, és ott kirázná az apró kavicsot. Majd kikeresné azt a valamit, amit esetleg ma találni fog. Érezte, megint egy kő, ott benne az iszapos földbe, mint mindig, ott van egy kő. Megragadta, és már arra készült, hogy eldobja a „kutya ílet kapújába”, ahogy ő szokta mondani, de amit kezével nem érzett, azt szeme látta. — Mi ez? Ez nem ëgy kő, ez valami más. Ez valami… — valami, amit még soha nem látott, vagyis látott csak nem ekkorában. Nem hitt a szemének.
— Gyémánt lëhet?
És a nap fele fordította, hogy megbizonyosodjon róla. Enyhén áttetsző kicsit rózsaszín volt, kevés sárral bevonva, de nem annyira, hogy ne lássa mit tart a kezében.
— Tényleg az, ez ëgy gyémánt. Szeme repesett az örömtől, és a boldogságtól. Érezte, ahogyan a nap fele tartja, a kő teljesen elvarázsolja. Ilyet még tán soha sem érzett. Ezért verte annyi időn keresztül a csákányt, hogy meglelje a nagy fogást.
— Gyönyörűsígës, ez gyönyörűsígës, fensígës! — szólalt meg egy hang a háta mögül Bulcsúnak.
— Engëdd, hogy mëgfogjam én is, még soha nem láttam ekkorát — szólalt meg újból a munkatárs, ha nevezhetjük annak.
— Azt mán nem, soha nem adom ki a kezemből, majd a városban benn elbótolom! — emelte fel Bulcsú a hangját.
— Kírlek, csak… Csak érintsem mëg.
— Takarodj innen! — kiáltott fel újból, és hátat fordítva az irigykedő embernek, elindult ki a mederből.
Megkapaszkodott egy fában, és fellépett az útra félig, mikor egy ág roppant el a háta mögött, valahonnan egész közelről. Mintha rálépett volna valaki, de nem volt ideje megfordulni, hogy megnézze, mert hatalmas fájdalom hasított bele a fejébe. Nem szólt, nem mozdult Bulcsú, csak leesett a földre, és mellé pedig egy véres csákány, ami a fejéről lecsúszva a porba mártva, kiesett az irigy munkatárs kezéből. Nagy szemekkel nézte, ahogyan leesik áldozata, de nem érdekelte semmi, csak a kő.
Ahogyan gurul le a földön, miként kiesett Bulcsú kezéből, visszavágyik a meder fele, a bölcsőbe. De útját állva, már reszketve nyúlt utána a józan ítélőképességét elvesztett barát. Csillogó szemmel emelte fel, a megtébolyodott ember is, és pontosan úgy, mint az előbb Bulcsú. Feltartotta a nap fele, és sugaraiban gyönyörködött, miként megtörnek az enyhén áttetsző szerencsében. Aztán visszalépett a patakhoz, és tisztára mosta. Nem törődött azzal, hogy eltemesse, vagy elrejtse a hullát. Úgy, ahogy volt, ott hagyta. Tudta, hogy ő már ide nem fog vissza jönni soha. Élete megváltozik, és ő is lesz már valaki, és nem csak egy kérges tenyerű senki, a semmiből. Elindulva a város fele, még útközben, meg-megcsodálta a követ, de amint a közelébe ért az életnek, elrejtette azt. Gyors léptekkel haladt végig az úton, ami a nagy Völgyesi-házhoz vezetett.
Völgyesi úr az az ember volt, aki átvette az ilyen dolgokat, amiket ezek a feketén dolgozó emberek találtak. Nem fizette meg őket nagyon, de jobban fizetett, mintha egy ékszerésznek adták volna oda. Jó módú ember volt, és kapcsolatai végtelenek voltak. Szinte mindenkit ismert. Nem mert vele senki ujjat húzni.
— Völgyesi úr, keresi önt egy ember — szólalt meg a gazda egyik komornyikja.
— Milyen ügyben? — kérdezett vissza és megpödörte a bajuszát.
— Valami paraszt, azt mondta, hogy a völgyből jött, és hozott valamit önnek.
Egy kicsit még gondolkozva ült a székében, majd kezeivel hadonászva válaszolt.
— Vezesse be, de ne ide, hanem le, az alagsorba.
És ezt kimondva felállt, és elindult le a háza alatti pincehelységbe, ahol az ilyen üzleteit intézte.
Nemegyszer volt már itt a kő jelenlegi tulajdonosa is. De most szíve, pulzusa az egeket verte, hisz ekkora zsákmánnyal még nem volt dolga. Máskor csak kis gyufaszálfejnyi kavicsokat hozott. De most az ökle megtelt egészen, és csak egy darab kő volt benne.
— Jöjjön csak bátran — szólt hangosan Völgyesi úr. — Mit hozott, hadd lám?
És mosolyogva nézte a koszos munkást, aki a zsebében tartotta a kezét, mintha szorongatna ott valamit. Aztán lassan kihúzta a kezét és közelebb lépett az urasághoz, majd felemelte neki a követ.
— Ezt a gyönyörűsígët szeretném eladni, ha tud rá vevőt.
Az idő megállt akkor a Völgyesi-házban. Szeme kitárult, és csak nézte a követ. Ilyet még nem látott, és talán a föld sem hordott a hátán eddig ilyen gyönyörűséget. Ez valami angyali dolog, vagy hamisítvány? Egy üvegdarab.
— Adja ide, vizsgáljam meg közelebbről — és ezt mondva kivette a követ a kérges tenyérből. Forgatta erre, arra, még a zsebéből is kivett egy nagyítószerű lencsét, amivel aztán jobban szemügyre tudta venni.
— Semmi kétség, ez eredeti, igen, ez az.
Szíve hevesen verni kezdett és gondolataiban már nem is a pincében volt.
— Figyeljen. Eddig, amit hozott nekem, azt kifizettem a zsebemből, de ehhez fel kell menjek, és a széfből kell vegyek ki pénzt — és ezt kimondva visszahelyezte a követ a kérges tenyérbe.
— Mennyit kér érte?
A munkás zihálva motyogott valamit, aztán nehezen kibökte.
— Mennyit írhet?
— Hát… Úgy kilencszázötvenet, de én adok érte kilencszázat.
— Akkor az öné, ezerkétszázért. Ismerëm magát Völgyesi, mindig rosszul fizetëtt. Ez mëgír annyit, tudja maga is.
Lassan egy helybe lépegetett az uraság, majd mosolyogva bólogatott.
— Jól van, megkapja. Felmegyek a pénzért, addig itt várjon.
Nagy kő esett le a szívéről a munkásnak, igen eladta a szerencséjét. Ott állt boldogan és várta az urat, hogy jöjjön a pénzével.
— Ha mëgkapom, akkor biztosan ëgy jó ideig nem fogok dógozni — gondolta magában, és öröme csak fokozódott, egyre csak, ahogy a pénzre gondolt. Lépések hallatszottak, visszafele jött az uraság, de nem magában.
A pincébe még visszajött vele két mogorva arcú alak is, akik a háta mögött megálltak és akár a parancsra váró kutyák, úgy figyelték a munkást.
— Itt a pénze — szólalt meg az úr, és a zsebéből kivett egy köteg pénzt, majd elindult a kő, és gazdája fele. — Fogja!
A munkás egy pillanatra megdermedt, de a pénz látványa egy kicsit oldott a feszültségén. Elvette a pénzt, majd a követ Völgyesi kezébe adta.
— Akkor elmehet — és az ajtó fele mutatott az uraság.
Jó köteg pénz volt, nem akarta számolni. Érezte, hogy Völgyesi úr egy jó ember, és ahogy megegyeztek, azt be is tartja. Elindult gyors léptekkel az ajtó fele, és boldog volt. Boldog, hisz itt volt a kezében az, amire már régóta vágyott. Nem volt messze az ajtó, és mosolyogva haladt a két alak felé. Egy út volt csak, köztük, de nem az az ember volt a kérges tenyér tulajdonosa, mint aki megijedne két ilyen alaktól. Bátran haladt.
— Sok szerencsét! — szólt rá az egyik, amelyik, mintha kisebb lett volna egy kicsit. És ezt kimondva a kezét nyújtotta.
— Köszönöm — válaszolt a munkás és a kérges tenyerét belenyomta az idegen ember kezébe. Baráti kézfogásnak tűnt. Baráti kézfogásnak is indult, de a szorítása hirtelen megbénította a munkást. A szabad kezével védekezni szeretett volna… de akkor a pénzel mi lesz? Ott szorongatta a markában a köteget, és nem azért, hogy ledobja. Aztán hirtelen valami fojtó érzés jött rá. Valami a nyakában volt, és irtózatosan húzta a háta mögül valaki. A nagyobb darab férfi, akár egy satu, úgy szorította össze a hurkot, ami drótból volt, és a munkás nyakára csavarta. Leesett a pénz a földre, és két kezével a nyakához kapva, próbált volna menekülni, de nem volt kegyelem. Szeme bekönnyesedve látta, amint az előtte lévő alak felemeli az öklét, és hatalmasat üt a gyomorszájára neki. Pontosan oda, ahol a legjobban fáj. Szeme üvegessé vált, hörögni is alig tudott. Mozdulatai inkább csak amolyan kínlódó reszketésnek nevezhető volt. Aztán elsötétült minden.
— Tüntessétek el innen ezt a szerencsétlent — mondta az úr, aztán odalépve visszavette a pénzt, és a zsebébe nyomta. A két véreb és az áldozat gyorsan elhagyta a pincét. Volt, aki ment, és volt, akit vittek. Völgyesi úr pedig visszament a széfjéhez, és a pénzt meg a követ biztonságba helyezte.
A nap lemenőben volt már, mikor a telefonhoz ült le az uraság. Gyorsan tárcsázott egy számot fejből, aztán várta a hangot, ami pénzt hoz a házhoz.
— Halló — szóltak bele.
— Halló, halló, itt Völgyesi.
— Hallgatom — mondta egy férfias hang a vonal túlsó feléről.
— Van valamim az ön számára, Mario úr. Valami, ami biztosan felkelti az érdeklődését.
— Pontosabban fejtse ki, Völgyesi.
— Egy gyémánt, szerintem ekkora nincs a piacon — suttogta a telefonba Völgyesi, és szinte kibujt a bőréből az örömtől.
— Jöjjön el most hozzám, ráérek.
És ezt kimondva, letette a telefont a férfi. Völgyesi pedig még egy kicsit töprengve nézett maga elé, majd kinyitotta a széfet, és kivette a követ. Óvatosan egy fekete bőrtáskába tette, majd a két emberével együtt elhagyta a házat. Fél óra sem telt el, mióta a telefonbeszélgetés befejeződött ezzel a Mario nevű férfival, de már ott kopogtatott az irodája előtt Völgyesi. Egy fekete ruhás alak beengedte mind a három jövevényt, majd Völgyesit elkísérte, fel a házigazda irodájának ajtajáig, ami a ház első emeletén helyezkedett el. A két kísérőt csak az ajtóig engedték, de be az irodába nem mehettek.
— Fáradjon közelebb — szólalt meg egy hang, mikor belépett a fekete táskáját szorongatva Völgyesi. Maga elé nézve kereste a hang forrását, de csak egy nagy széknek látta a hátát, ami mögül füst szállt fel.
— Jöjjön közelebb, bátran — szólt megint kellemes hangon a férfi. Lassan lépkedve ment beljebb a szobába a vendég. És pár lépés után szeme elé tárult a látvány, ahogy a férfi egy nagyfotelben ül, és szivarozik.
— Jó napot, Mario úr.
— Lássam, mit hozott nekem, Völgyesi. Nincs sok időm apró dolgokkal bíbelődni. Szeretném, ha a tárgyra térnénk.
És ekkor felállt a székéből, majd odalépve Völgyesi elé, komoly tekintettel nézte őt.
Lassan kinyitotta a táskáját Völgyesi, és kivette a követ. Felemelve tartotta Mario úr elé, hogy az lássa, hogy komoly áru az, ami most nála van. Szemeivel úgy nézett a kézre, ami a követ tartotta, akár egy angyalra, még mikor hitt bennük gyermekkorában. Egészen elvarázsolta a látvány, ilyet még nem látott.
— Adja ide Völgyesi, lássam, tényleg az, aminek látszik?
És egy kecses, lassú mozdulattal átvette a követ. Elővett az íróasztalából egy lencsét, amit a szeme elé tartott, és nagyokat pislogott bele. Mintha a szája szélén egy mosoly jelent volna meg, de lehet csak a fény játéka volt.
— Ez igen, pompás darab. Nem is láttam ehhez hasonlót. Mit kér érte, mondja?
Völgyesi már útban erre kigondolta a kőnek az árát, ő nem az az ember volt, mint a munkás, aki akkor határozta meg az összeget. Pontosan tudta, hogy mit akar.
— Az ára ennek a szépségnek pontosan hatvanezer.
Mario úr összehúzta a szemöldökét, és mérges tekintettel leengedte a követ, majd letette az asztalára.
— Hatvanezer, ez rablás. Ennyit nem adtam egyetlen kőért sem, soha.
— De egyetlen kő sem volt ilyen — vágott vissza Völgyesi.
— Adok érte ötvenezret, de semmiképp sem többet.
Völgyesi egy hirtelen mozdulattal a kőért nyúlt, majd betette a táskájába.
— Nem engedek, ez az utolsó ár. Vannak még, akiket érdekel a kő, csak pusztán azért, mert barátok vagyunk, jöttem ide önhöz először.
— Annyit pedig nem adok! — kiáltott fel Mario.
— Akkor… Akkor nincs miről beszéljünk, még holnapig várok, ha meggondolja.
Ezzel megfordult, és elindult ki az irodából.
Mario idegesen állt az asztala mellett. Gondolkozott, mi lenne a legelőnyösebb megoldás. Hogy lehetne ez a csodálatos kő az ő birtokában. Nem, nem engedhette, hogy másé legyen. Tettre késznek érezte magát. Elindult ki az irodából, le a lépcsőn, oda hol az emberei vigyáztak a házra.
Eközben Völgyesi, elhagyva az épületet, elindult visszafele, gyorsan haladt a sötét utcákon át kocsijával. Este volt, egy olyan este, amit befestett a kő mágikus ereje. Hátul szorongatta a táskáját, és elől pedig a két embere bambán bámult előre, és néha-néha összenézve pillantottak egymásra.
— Jó pénzt adtak volna azért a kőért ma, mért nem adta oda, uram — szólalt meg az egyik testőr. Völgyesi felkapva a fejét mérgesen emelte fel a hangját.
— Hallgatóztál, te? Az a dolgod, hogy megvédj, és semmi közöd a dolgaimhoz!
A testőr elmosolyogta magát, majd újból összenézett a társával.
— Nem kellett volna olyan hangosan üzletelni odabent, nem kellett hallgatózzak, hogy halljam.
Hirtelen hatalmas fékcsikorgás közepette megállt a kocsi, és mind a két ember, aki elől ült kiugrott az autóból. Egy gyors mozdulattal már nyitottak is a hátsó ajtót, és a saját főnöküket, akár egy elítéltet, kirántották és leteperték a járdára. Az utca sötét volt, sehol senki, még egy árva lepke sem cirkált a hold fényét keresve.
— Mit akartok, megbolondultatok! — kiáltott fel Völgyesi.
Aztán újból előkerült a hurok. Ráhúzták a főnökük nyakára, és akár egy ellenséget megfojtották. Nem bírt mozdulni sem, nemhogy védekezni tudjon a szegény Völgyesi. Ott feküdt a hideg éjszakában a járdán a táskája nélkül. De ő ezt már nem vette tudomásul. A két gyilkos pedig megfordulva elindult vissza Mariohoz. Nem sok idő telt el, és már újból ott kopogtattak az ajtón.
Ugyanaz a fickó nyitotta ki, mint az előbb, és tessékelte be őket az előtérbe.
— Hívjátok ide a főnököt, Mariot — emelte fel a hangját az egyik testőr. És erősen szorongatta a kezében a Völgyesi úr fekete táskáját.
— Mi a gond? — szólalt meg Mario az egyik sötét sarokból.
— Völgyesi úr jónak találta az ajánlatát és itt a kő, a pénzt pedig mi elvisszük neki — hebegte újból a táskás fickó.
— Meggondolta volna magát? — suttogta Mario. — Hát ilyet, máskor egy kis kavicsért is maga jött el, és nem küldött senkit. És most, mikor az élete egyik nagy üzletét kötötte volna meg, akkor elküldi két ilyen megbízhatatlan alaktól a követ.
A testőrök nem szóltak, csak álltak egymás mellett, ott ahol a lámpafénye a legjobban világított.
— Lássam a követ! — emelte fel a hangját Mario. És ekkor az, akinél a táska volt, benyúlt és kivette azt.
— Gyönyörű kő — szólalt meg újból Mario.
— Völgyesi még él? Mondjátok barátaim… — és akkor hirtelen, mintha egy fegyvert töltöttek volna csőre. Aztán többet is. Minden sarokból jött a hang körbe-körbe.
— Nem él! – kiáltott fel ijedt hangon a másik testőr, az, aki eddig csak hallgatott.
— A táskát tedd le a földre a kővel együtt. Az jó dolog és örülök, hogy Völgyesit elrendeztétek, mert most készültem hozzá. De most, hogy idejöttetek, az rossz, mert csőre töltve van a fegyverem.
Ekkor kilépett az egyik sötét sarokból Mario, és egy hatalmas puskát tartva a kezében megállt a két áruló előtt.
— Á… Itt a kő, a magáé, Mario úr, csak engedjen el minket — mondta könyörgő hangon megint a kisebbik alak.
De akkor már nem volt visszaút. Mario meghúzta a ravaszt. És ahogy eldördült az első lövés, a puskájából, úgy dördült el egy-egy lövés a másik három sarokból is. Mind a két ember, akár egy rongydarab, estek le a földre. Mario a táskát a kővel együtt gyorsan megragadta, és elindult vele vissza az emeletre. A két testet pedig pillanatok alatt eltüntették a helyszínről. Kivitték az utcára, miben mind a három embere segédkezett Marionak. Ott csomagtartóba tették, és hogy hova vitték, azt nem tudta senki, csak az a két alak, aki a kocsival elment. A harmadik pedig visszament a házba, hogy rendet tegyen.
— Gyönyörő kő, gyönyörő kő — mondogatta Marió magában, ahogy nézte és csodálta a nagyfotelbe süppedve. — Gyönyörő vagy — suttogta, és nagyot szippantott szivarjából. Ez volt az utolsó szippantása életében. Aztán annyit még hallott, hogy egy puska a háta mögött csőre tölt, de nem volt ideje megfordulni. És a kő így újból gazdát cserélt…
Legutóbbi módosítás: 2009.11.07. @ 14:00 :: Thököly Vajk